Börtönt szenvedtek Istenért, egyházért, hazáért. A huszadik század ajándékai õk:
Emberek egy embertelen korban. Három püspök Karácsonya.

Jézus Krisztus Urunk születésének szent ünnepén az õsi karácsonyi történetet olvastam föl elõttetek. A régi, színes mondatokat. Emlékük gyermekségünk napjaiba nyúlnak vissza. Ezt az evangéliumot akartam elétek hozni. Éppen ma. Mert bizonyos vagyok abban, hogy a ti lelketekben ugyanaz játszódik le, ami az enyémben. Dédelgetett, régi szép emlékek beleütköznek mostani életfeltételeink kemény sziklafalába, és az a veszély fenyegeti õket, hogy összetörnek.

Szándékosan állítom egymás mellé ezt a páratlanul szép karácsonyi történetünket és a megpróbáltatásokban olyan nagyon bõvelkedõ jelenünket.
Nem értjük, ami most velünk és körülöttünk történik? Persze, hogy nem értjük. Önmagunkat csalnók meg és másokat vezetnénk félre, ha azt állítanók, hogy mi mindent világosan látunk és értünk. Mert mi bizony semmivel sem vagyunk különbek szegény Máriánál és a gondterhelt Józsefnél. Megoldatlan rejtélyek egész tömege van elõttünk. Azonban ezek nem akadályozhatnak meg minket abban, hogy karácsonyunk legyen. Hitünk milliónyi tapasztalatára támaszkodva, szabad vallanunk azt az elsõ igazságot: Nem Augustus akarata megy rajtunk teljesedõbe, hanem az Isten akarata. Nem állhat senki annak útjába, hogy lelkünkben fészket rakjon a karácsony békessége, amelynek birtokában most és mindenkor félreérthetetlenül vallást teszünk arról, hogy az életünk nem emberi szeszély játékszere, hanem Isten áldott akarata történik velünk. Most is!
Betlehem lakosainak szívtelen elzárkózása is olyan vonása a karácsonyi történetnek, amelynek mindaddig lesz mondanivalója, amíg ember él a földön. Ha mi nemcsak azt akarjuk, hogy a világban legyen karácsony, hanem itt bent a szívünkben is, akkor jó lesz, ha erre a mondanivalóra fölfigyelünk. Mert bizony, ha Isten a mi életünkben keres helyet Jézus számára, mi sem tudunk neki fölékesített kastélyt kínálni. Félek, még egyetlen “tiszta szobát” sem tudunk szívünkben rendelkezésre bocsátani. Az a szállás, melyet Isten Fia mibennünk talál – aggódom – fájdalmasan hasonlít ahhoz a betlehemi helyhez, mellyel akkor, földre születésekor meg kellett elégednie. Áldott legyen a szeretet Ura, hogy Õ ezzel is megelégszik. Nem veti meg azt a zugot, amelyben helyet szorítunk neki. Innen akarja megtisztítani és hatalmába venni egész életünket.
Karácsony ünnepe most nagyon sötét éjszakában találja az egész világot. Minket is. Ha a világot ma röviden jellemezni akarjuk, akkor azt kell mondanunk róla, hogy ma a világ sûrû sötétségben élõ emberekbõl áll. Akik világosságra vágynak. Nemcsak itt, hazánkban. Az emberek mindenütt várják a világosságot. És régóta már. Szegény emberek! Mind a többiek és velük mi is! Olyan különös berendezkedése támadt a szívünknek! Szinte kizárólag már csak a vízszintes irányban tudjuk használni a szemünket.
Balga ember!
Karácsonykor a fény föntrõl jött! A mennybõl. Olyan emberekhez, akik még tudtak fölfelé nézni. Nem azokhoz, akik aludtak, hanem azokhoz, akik virrasztottak. Ha mi ezen a karácsonyon valóban Isten szeretetének világosságára vágyódunk, akkor virrasztó lelkünknek fölfelé kell néznie. Csak onnan jöhet a lélek világossága!
(Ordass Lajos evangélikus püspök 1956. karácsonyán elhangzott beszédébõl.)
Karácsony jön, s miközben várjuk, hogy mikor jönnek értem, tartjuk az elõírt napirendet, épp úgy, mint máskor. Bemutatom szentmiséimet. Az éjféli szentmisém talán még szomorúbb, mint volt az 1944. évi a sopronkõhidai fegyházban. Édesanyám is jelen van, s fáj bennem a gondolat: milyen gyötrelmekkel a szívében hagyom itt szegényt? Mi lesz vele? Honnan tudja elviselni a fia meghurcolását, esetleg kivégzését?
December 26-án délután 5 órakor irodaigazgatóm kísért le a kertbe, utolsó sétámra. A ház õrzõje, egy jó fejlõdésben lévõ fiatal farkaskutya, elõbb az udvaron, azután a kertben állandóan szorosan követett bennünket. Amikor visszatértünk a házba, oda is utánunk jön, s tovább követett fel az elsõ emeletre, s amikor szobám ajtajához érkeztem, hátsó lábaira áll, hogy vállaimra tehesse két elsõ lábát. Azután fejét is odahajtotta. Ilyet eddig nem tett, hiszen én alig foglalkoztam vele. Ezért meg is jegyeztem: a hûségével érzi talán, hogy ez volt itt, Esztergomban az én utolsó sétám.
Szent István elsõ vértanú ünnepén este vesznek õrizetbe. Most is Décsi rendõr alezredes vezetésével érkezik meg házamba a szokatlanul nagyszámú rendõrosztag. Bejönnek az érseki palota udvarába. Visszaindulásra fordítják a gépkocsikaravánt, utána nagy zajjal betörnek a házba, s erõs léptekkel jönnek fel elsõ emeleti lakásomhoz. Este fél kilenc van. Én vacsora óta az imazsámolyon térdelek, imádkozom és elmélkedem. Hirtelen kitárul az ajtó, s azon Décsi lép be elsõnek. Megáll elõttem: „Azért jöttünk, hogy letartóztassuk önt.”
Édesanyám kilépett a vendégszobából, mert hallotta, hogy nagy zajjal visznek át a folyosón. Felsikolt. Visszaindulok, hogy elbúcsúzzam tõle. Nem akarnak engedni. Most azonban kitépem magam a rendõrgyûrûbõl, visszamegyek édesanyámhoz. Utánam jönnek. Édesanyám a nyakamba borul: „Hová visznek, édes fiam? Én is veled megyek!” Csitítom, nem lehet. Megcsókolom kezét, arcát. Felzokog.
(Mindszenty József esztergomi érsek emlékirataiból.)
Jilava. A rettegett földalatti börtön. Az eddigiekhez nekem „lakályosnak” tûnik.
Évek, évek és karácsonyok szállnak.
Életem a rácsok és fények világa volt. A rácsoké, amelyek a földbõl nõttek, s amelyeket gyûlöletbõl, haszonlesésbõl, lélekárulásból, hiszékeny emberek félrevezetésébõl, megfélemlítésébõl ácsolt egy magát egyedül megmentõnek nevezõ ideológia. A rácsoké, amelyek a Keleten elõre elkészített sablon szerint nemcsak börtönajtókat zártak le, hanem országokat tettek börtönné.
De életem a fények világa is volt. A fényé, ami egy szép gyermekkor emlékébõl most is visszasüt. A fényé, ami ajándékképpen hullt egy családra, ahol hittek Istenben, az örök életet szerzõ Jézusban. A fényé, amely sötét napokban a lelkembe költözött elvehetetlenül és kizárhatatlanul, amely széppé tett egy szegény küzdelmes ifjúkort, amely a legsötétebb börtönrácsokon is áttündökölt.
A rácsok a földbõl nõttek, a fény az égbõl jött. A magasság, a hatalom, a tiszta jóság s az örök új erõ: Isten volt benne. A rácsok világában ez a fény mentett meg, nem engedte átnõni a rácsokat a lelkemen. Ezért, bár a fogságom történetét írom, be kell vallanom, hogy valójában soha nem éreztem magam fogolynak. Mert fogollyá nem az lesz, akit rácsok mögé zárnak, hanem akinek átnõnek a lelkén a rácsok. De aki tudja, hogy van valaki, aki minden rácsnál hatalmasabb és hozzá kötõdik, és Tõle kap erõt, azt fogollyá tenni nem lehet soha.
(Csiha Kálmán erdélyi református püspök Fény a rácsokon címû könyvébõl.)