A „Szívünk csücske – Zala” programsorozat szezonnyító kirándulása Egry József emléktúrával kezdõdik március 12-én szombaton.

Találkozás: 8.20 órakor Nagykanizsán, az autóbuszállomás 5. kocsiállásánál. Indulás 8.30-kor Zalakarosra. A túra 9 órakor indul Zalakarosról a buszállomásról. Útvonal: Zalakaros – Kilátó – Zalaújlak – Gesztenyeház – Nagybakónak, József-hegy – Eszperantó-forrás – TV torony – Újudvar. Táv: kb. 18 km. Zalaújlakon rövid megemlékezés Egry József 128. születésnapjáról. Hazautazás: Újudvar, „Töltõállomás” autóbuszmegállóból 13.11, vagy 14.59-kor. Részvételi díj: 350 forint, mely tartalmaz egy Zalakaros túrabot emblémát.

 A túrára elõzetesen jelentkezni kell az indulást megelõzõ szerda estig a pannonturak@freemail.hu e-mail címen, vagy a 30/246-51-90-es telefonszámon.

Egry József – a Balaton festõje

A huszadik századi magyar festészet történetének sugárzó remekmûveket alkotó nagy egyénisége volt Egry József. Képein keresztül a mûvészet prófétikus ereje hat ránk: azóta, hogy õ megfestette, másképp látjuk a Badacsony sarlóvonalú öblét, a fonyódi kettõs hegycsúcsot, a "fonyódi tompa piramisok szaggatott tükrözõdését a párás vízben", a tó opálos színeit - másképp látjuk Egry szemével a világot.
Vannak vidékek, melyeken örök nyomot hagyott az a mûvész, aki - miután rácsodálkozott egy tájra - felejthetetlen szavakkal vagy vizuális memóriánkból kitörölhetetlen kompozíciókkal ránk hagyta a maga tájélményét: Csontváry tekintetével idézzük fel a mostari hidat vagy a tarpataki vízesést, Petõfi szavait ismételjük az Alföld tengersík vidékin járva, József Attiláét a külvárosokban, Kosztolányit idézzük az Üllõi úti fákkal, végül Egryt, ha a Balaton délibábos, párás fényeit nézzük, vagy a Balaton terét, ahol "minden elveszti tárgyi valóját", s ahol "minden figura valamilyen ünnepi megjelenésben magasztosul".
A dalköltõ Pálóczy Horváth Ádám Magyar Tengernek énekelte meg a Balatont. Jókai szerint ez olyan része az országnak, ahol "az egész táj mosolyog". Költõk és szépírók ihletett sorokkal adóztak a magyar Tempe-völgynek. Precíz hadmérnökök, vándor vedúta-festõk, neves külhoni akadémiákon tanult magyar mesterek találtak rajzolni, festeni való témát a Balaton partjainál, a környezõ várak pittoreszk romjainál. Romantikus és realista tájképfestõk, a magyar tájképfestészet kiválóságai - Brodszky Sándor, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv, Molnár József és Telepy Károly - remekmûveken festették meg a maguk Balaton-képét. Tovább gazdagodott a Balaton ábrázolása a Corot-hoz és a barbizoniakhoz hasonlóan tartózkodó Mészöly Géza alkotásaiban, amelyekben a festõ meghitt érzéseinek ad hangot. Huszadik századi festészetünk jelentõs mesterei, Szinyei Merse Pál, Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Vass Elemér, Bernáth Aurél, Bartha László és még sokan gazdagították ezt a képet. A különbözõ szemlélettel megfestett tájképek gazdag irodalmi párhuzama is fellelhetõ a magyar irodalom kincsesházában. A Meotisi-tó felõli megközelítés, valamint az "õsmocsár"-világ éppúgy szerepet játszott a tóról kialakult szemléletben, mint a balatoni víztükörnek a rónával rokonított látásmódja. A természettudósok a maguk kutatási eredményeivel járultak hozzá a Balaton-kultusz teljesebbé tételéhez. A Veszprémben született neves geográfus, Cholnoky Jenõ tudományos megközelítéssel elemezte nemcsak a Balaton földrajzi jellemzõit, de a Balaton színét is. Érzékletesen leírta, hogy a tó vizében lebegõ legfinomabb iszap hogyan árnyalja a tó színét: "...a tó vize felõl kétféle fénysugár juthat a szemünkbe. Az egyik a tó vizének belsejében szétszórt, s újra a levegõbe jutó sugár. Ez sárgás-zöldes, mondjuk kissé sárgás-smaragdzöld fény. A másik a tó felszínérõl reflektált fény. Ez aztán már nagyon különbözõ eredetû lehet, de rendesen sokkal erõsebb, mint a tóvíz belsejébõl jövõ, szétszórt fény." A Balaton vidéke lenyûgözõ változatosságával és gazdagságával sokféle élményanyagot tud nyújtani. Mindenki fellelheti a partján azt, amit vár tõle: érintetlen természetet õsvegetációval és irtózatos erejû viharokkal, de olyan civilizált, ember alkotta tájat is, amelyet a nagy kultúrájú Pannónia teremtett, vagy ahol õsi magyar emlékek nyomaira bukkanhatunk. Természeten és tájon sok mindent érthetni. Szerb Antal 1940-es esszéjében meghatározza e két szó használatát, változó jelentéseivel együtt. Természet és táj egyaránt jelent vizet és földet, erdõt és mezõt, és a rajtuk fellelhetõ faunát és flórát. Az emocionális jellegû, ahisztorikus természet-fogalom bizonyos mértékig idõtlen. Ha kimondjuk a természet szót "...mindmáig ez a három komponens van benne: rousseau-i dac az emberi mesterkéltség ellen, pantheista sejtelem a természetben rejlõ istenségrõl, és bizonyos érzelmi készség, hogy az ember együtt érezzen a természettel, átélje, felolvadjon benne". A táj fogalom pedig leginkább abban különbözik a természet fogalmától, hogy az emberi mesterség jelenségeivel együtt jelenti a vidéket: "A tájba beletartozik az ember és az ember mûve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sõt a közeli házak is. Mindezek etnikai vagy mûvészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erõsebben befolyásolja a táj jellegét."
Bernáth Aurél, aki jelen volt az elsõ balatoni képek mûtermi szemléjén Keszthelyen, 1918-ban, megállapította, hogy a keszthelyi kikötõben festett kép már valódi Egry-kép volt: "átlátszó, könnyed és mégis mélységesen igaz". Már ez az elsõ kép is azt a balatoni tájat mutatja, amelybe beletartozik az ember, illetve szoros kapcsolatban van vele: amilyen a táj, olyan az ember is, aki hozzá tartozik. Hamvas Béla szavaival: „Ez a táj délibb sok olasz vidéknél. Mintha közrejátszana, hogy a tenger messzebb van, ezért a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Amikor ezt a sarkot az északnyugati szél felhõje takarja, megszürkül és nem ismerni rá, mikor aztán a nap süt, elkezd ragyogni, és egyszerre önmaga lesz. Ezen a helyen világosabb a fû, fehérebbek a házak falai és kékebb az ég. A fény az emberbe is mélyen besugárzik: a lényt is világosabbá teszi, a dolgokba is bevilágít, még a gyümölcs is világosabb, íze is fényesebb és tisztább. Mert oldottabb. Délnyugat errõl ismerhetõ fel, és minden, amit a Földközi-tenger géniusza átsugároz. Oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a gondolkozásban, a mozgásban. Mindez azonban inkább csak úgy érezhetõ, hogy ha itt e föld virágzana, s az emberek igazabban lennének önmaguk, oldottabb élet fakadna e világoszöld lankás oldalakból. És még valami: egy szikra mégis mindenkiben él. Nincsen öreg, asszony, férfi, gyermek, nincsen madár, kutya, ló, nincs egyetlen szem cseresznye, egy darab répa, s egy falat kenyér, amelyben kicsiny lélekként Dél Géniusza ne élne”. A sárgás-smaragdzöld fény, a tó felszínérõl reflektált fényekkel együtt, amiket a tudós megfigyelt és elemzett, és az esszéíró által említett fény, amely a Mediterráneumban mindenen átsugárzik, és amelyben Dél Géniuszának szikrája világít, mind ott ragyog Egry képein. Nem tudós megfigyelés vagy spekulatív elmélkedés eredményeképpen, hanem ösztönös kereséssel talált rá a valóságelemek hagyományos ábrázolásán túl a fény olyan használatára, ami saját elképzeléseinek megfelel. Ezt késõbb, immár tudatosan, szavakban is megfogalmazta: „A fényt mindenki elmosódónak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus. Nálam a fény, a pára formát nyer, mint maga a figura. Betölti a teret. Korai tájképein különbözõ kísérleteket tett a fény megjelenítésére. 1904-ben megfestette a Dunakanyar egyik csodálatos panorámáját. Az elõtérben kiszélesedõ folyó tükrözõ felületû elliptikus vonalát komor hegyek övezik. A gomolygó sötét felhõk közül kibukkanó fény és annak okkeres-narancs színekben ragyogó tükrözõdése a szürke felhõk karéjából a késõbbi könnyed vonalú, vízen tükrözõdõ nap-képeit juttatják eszünkbe.” Hazafelé" címû, 1910 körül keletkezett képén Millet evangéliumi áhítatos hangulata lengi be a horizontális tagolást hangsúlyozó tájat, amelyben megfáradt földmûvelõk ballagnak. Az alakok mögötti középtér fakóarany gabonasávja világító kontrasztja a görnyedt baktató figurák sötét alakjának. A háttér kis templomtornya porhanyó falucskát sejtet. Még szinte a levegõben az Angelusz elhalkuló harangszava. Az 1913-as "Táj fákkal" címû kép ragyogását kevés színnel teremti meg Egry. Bevilágítja a nap az enyhén lankás domboldal sötétokker hullámzó árnyékcsíkokkal díszített földjét, az ultramarinkék ég egymás mellett sorakozó felhõit és a kék égbõl mintegy imádságként égbe emelkedõ aranylón világító fát. Ez a fa aranysárga leveleivel ugyanúgy egynemû a tájjal, ugyanúgy fénnyel átitatott anyagból való, mint Egry késõbbi, balatoni domboldalakat benépesítõ gömb-fái, rõt nádasai. Nyugtalanabb, indulatosabb, expresszív erejû a fénysugarakból szõtt napkorong több Egry festményen is, ami a tízes években, illetve a húszas évek elején készült. A fény kibontakozásának mámoros pillanata az, amikor a nap felkel, és magasztos a pillanat, amikor lenyugszik. Több, ebben a korszakban született képén is lendületes sugárnyalábok strukturálják a képet. A kompozíciókon dominál a fénysugarak centruma, a kép felületébõl nagy foltot elfoglaló, sugarakat összesûrítõ napkorong. A "Káin és Ábel" 1919-es változata, a "Naplemente" és a "Napfelkelte" elementáris erejû, feszültséggel teli expresszív alkotások. Az õsi napkultusz sugaras ábrázolása keresztény szimbolikával kiegészülve jelenik meg a festõ "Vörös igazság" ("Vörös Krisztus") címû képén. A napkorong a megfeszített Krisztus alakját megvilágítva, rajta keresztül szórja szét fény-nyalábokból szõtt sugarait a tájra, a sötét kontúrral megrajzolt figurákra, az egész világra. Zaklatottság és küzdelem, sötét, komor színekkel, súlyos ecsetvonásokkal érzékeltetett, nyugtalan lelkiállapot. A világosság és a sötétség drámai küzdelme, expresszív indulattal megfestve.
Egry festészetének korai idõszakában egyfajta szolidaritással, sötét kontúrral festette meg meunier-i formátumú figuráit, rakodóit, kikötõmunkásait. "Egry nem politizál soha - csak fest, hovatartozását képek jelzik ... S itt szakítja félbe a világháború - túlságosan érzékeny mûvész ahhoz, hogy az új élményeket megrázkódtatás nélkül építse be eddigi életmûvébe - egész világa megrendül a pusztítás során. ... Az ember azonban nem tûnik el festészetébõl, csak másképp jelenik meg. ... Munkásfigurái vártak valamire, ezek az alakok nem várnak semmire - azok a társadalomtól, önmaguktól várták a változást, esetleg harcot - ezek nem kívánnak maguknak küzdõteret - felolvadnak a természetben, a tájban. ... A fiatal Egry még nem tudta ezt kifejezni, hiszen az érzést magát sem ismerte, csak várta, hogy ismerhesse - és a társadalomtól várta. A megkínzott, érett mûvész tudja ezt az élményt, de nem forradalomban, szociális, emberi közösségben élte át, hanem egyedül, mikor már lemondott a szolidaritás, az egymásért harcolás, egymáshoz tartozás eszményérõl. Kicsit rezignáció is ez a nagy feloldódás, kicsit vereség is a magára találás. Mindenesetre igazán magára talál, s ez mégis a legtöbb, ami egy mûvész életében történhetik." A Balatonnál menedéket találó festõ nagy élménye az itt élõ emberek valóságos küzdelmeinek színtere, a víz, és a vízbõl élõ halászokkal töltött órákon keresztül a tájba, és a természetbe való beletartozás, s ezen keresztül a mindenséggel való azonosulás-élmény. "Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal elõször kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörû csillagos eget és a tükrözõdõ vizet, a ladik könnyen ringott velünk s valami remegõ pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepén vagyok s ennek az éjszakának az átélése újból kezembe adta az ecsetet. Nem érdekeltek az impresszionisztikus természet-megfigyelések, nem akartam "kivágásokat" csinálni. Szinte tárgytalan volt az inspiráció, ami hevített, képeimbõl kimaradtak a záró vonalak, színeim lebegõkké lettek, s arra törekedtek, hogy a mindenségben való viszonyomat fejezzem ki általuk." A "Balatoni halászok" plasztikusan, szinte szobrászi érzékenységgel megfogalmazott figurái, intenzív tér- és forma-élményt adó erõteljes hullámai, kúp-forma szerkezetet követõ fény-nyalábjai maradéktalanul megjelenítik ennek a meghatározó éjszakának az élményét. A mindenség megmutatása, a végtelenség érzésének a felkeltése, egyfajta kozmikus élmény kifejezése a Balatonhoz kapcsolódó táj-élményen keresztül - ez lesz Egry univerzuma. A festõ, azonosulva a tájjal és az abban élõ emberrel, rajtuk keresztül belesûríti képeibe a teljességet. Egry, mint egy "napimádó szekta sámánja", "mitikus erejû napimádatával" a fényt, a napot úgy festi meg, hogy azok képeinek legfõbb szerkezeti alkotóelemeivé válnak. Az õsrégi pogány napkultusz "napgömbjei" után Egry húszas években festett mûvein az expresszionisták nap-szimbolikájával rokon értelmezéssel mutatja a társadalmi energiákat is jelképezõ "napjait" és sugaras nap-foltjait. Majd egyetemesebb, transzcendentális értelmet nyert a fény és a fényt kibocsátó nap a harmincas évek során készített festményeken. "Egry ezt a kifejezésmódot a bibliai legenda által újjáértelmezett világából kilépve találta meg." Egry, a szó hagyományos értelmében nem volt vallásos. Az élet bizonyos dolgaihoz azonban szinte vallásos érzülettel közeledett: egyszerû megfogalmazású, tiszta és õszinte feljegyzései vallomásszerûen tanúskodnak arról, hogy templomi áhítat töltötte el a természet láttán. Ez a természeti helyszín pedig nem más, mint a Balaton és környéke. A valós táj szakrális jellege nagy hatással van rá, ezzel kapcsolatos élményeirõl írásban is beszámol: "láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet vetett magára – megható volt", illetve a Balatont a szegény halászok avatták szentté." Nem csoda hát, hogy Keresztelõ Szent János képének figurái a Balaton vizében állnak mint egy õskeresztény freskó mozdulatlan alakjai. A háttérben a fonyódi kúpok mellõl ragyog fel a nap, Szent Kristóf is egy Balaton-melléki kis faluban tûnik fel, és a Balaton vízen átkelve kíséri a fényoszlop a gyermek Jézust nyakában vivõ Kristóf alakját, aki lehet az emberiség terhét és reményét cipelõ szegény parasztember is. Lenyûgözõ közvetlenséggel helyezi át a bibliai helyszíneket a Balaton partjára. Kállai Ernõ szerint " ...a természetnek ez a mélységes lelki forrásokat tápláló, eleven ereje avatja Egry mûvészetét olyan tiszta festõi lírává". Egry a természetben találta meg az Istent. Az általa megfestett tájban harmonikus egységben létezik együtt az ember és a mindenütt jelenlévõ Isten. Ég és föld egybeolvad, megjelenik a szivárvány, ami szimbolizálja az emberiség reményét és az öröklétet, egyfajta panteisztikus idõtlenséget sugallva. Föld és ég között ott áll a közvetítõ: az ember. Egry egész életmûve olyan, akár egy hatalmas fohász - egységes, gyönyörû imádságként hat. "Egry mindig patetikus. Fellengzõ pátosza betölti a vásznat, átitatja lírai futamú színképeit, kizendül az összefoglaló formák kiegyensúlyozott összhangjából és a vonalmenetek áhítatosságából. Minthogy képei tartalmából jobbadán mellékesek a gondolati elemek, vásznai felfokozott festõiségükön kívül elsõsorban lírájuk kötetlen, érzelmi bensõségével hatnak" - írja Oltványi Imre "Egry József mûvészete" címû írásában. Egry festményeinek himnikus áradása és líraisága a látványra és szépségre fogékony alkatú írókat és költõket a festmények szavakba foglalására ösztönzi. Nincs még egy festõ, akik annyi költõt megihletett volna. Sok barátjára hatott szuggesztív egyénisége, némelyek verseiben szikár, szófukar figurája bukkan fel, míg mások írásaiban, verseiben nem közvetlenül a festõ alakja, hanem a képein megteremtett Balaton-világ. Weöres Sándor a festõ eszköztelen festésmódját ahhoz illõ egyszerû szavakkal fejezi ki: "fönn egy nagy semmi / lenn egy nagy semmi / köztük a kusza eleven semmi". A képek határozottabb kontúrral megrajzolt tárgyai Weöres versében a köznevek: "domb", "csónak", "nádas", "tó", "madár", "fény" s végül az "ember" - "fénybe mossa termetét / aztán elolvad az ember". Egry tájképeivel a japán mûvészetben ismert és elterjedt haikuval rokonítható alkotásokat hoz létre: miként ennél a lírai versformánál, nála is léteznek bizonyos egyszerû eszközökkel megteremtett kompozíciós szabályok. Ugyanakkor a természeti képhez társul egyfajta gondolati, filozofikus tartalom visszatérõ szimbólumokkal, amelyek a létben önmagát hiánytalanul megismerõ, a külsõ világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudatot szimbolizálják. Nem a "kizökkent idõben" helyét keresõ embert, hanem azt, aki számára nem létezik külön természet és külön én, mert a kettõ szétválaszthatatlan, õsi egységben él együtt. Önarcképei nyomon követik magára találásának egész folyamatát. Kevés olyan festõ van, akinek életútját ennyi önportré kíséri: a festõ "vizuális naplójának" elsõ darabjai, a legkorábbi önarcképek a még szinte gyermekarcú ifjút mutatják. Az ezerkilencszázas évek elejérõl való festményekrõl ránk tekintõ arca határozott tekintetû, érlelõdõ fiatal embert láttat. A magyar festészeti hagyományokat idézõ sötét háttér, a sûrû festékhasználat az indulás. Az 1903-as rajzon, a négyzetesre formált ovális keretbõl a külsõségekre is hangsúlyt helyezõ kalapos, nyakkendõs mûvész tekint ránk. Derûs, magabiztos az 1907-es, "Ablakban" címmel is szereplõ képen velünk szemben, ellenfényben ábrázolt festõnövendék is. Õ az, aki kikívánkozik a fõiskola rendjébõl. Már a tanulás éveiben is találkozunk Egry rejtett önarcképeivel: Õ az "Éjjeli menedékhely" címû kép jobboldali figurája, a "Mûhelyben" címû rajz elõtérben ábrázolt munkás-alakja. A rejtett önarcképek sorába sorolhatók a szakirodalomban szerepvállalóként is szerepeltetett tragikus Krisztus-arcok is. Egry harminchárom évesen, krisztusi korban talált rá a Balaton-parti tájban a számára meghatározó motívumra, a térre és a végtelenre, "amelyben minden elveszti reális valóját". Ebben a periódusban festett önarcképein ("Festõ állvány elõtt" - 1923 körül, "Önarckép napsütésben" - 1927, "Festõ napfényben" - 1932) önmagát is a táj részeként festi meg, s valóban ugyanúgy része lesz a tájnak, mint a többi megfestett, ott élõ ember: a pásztor és a hébérezõ, a dombokon szamarával füttyösen baktató vagy a szemlélõdve Támaszkodó. Egry számára a létezés egyedüli formája a festés. Fest akkor is, amikor horgászbotjával a stégen naphosszat nézi a párás fényeket, és amikor színeket rak fel a papírra, vagy csak egyszerûen vonalakat húz, vázlatokat készít. A tájban megfestett önarcképeken elnagyoltak az arcok, a vonások lényegtelenek. Ami egyedül fontos: az önmaga megvalósítása, a festés által. "Hát festek, mert ez az életem." Festi a tájat, benne önmagát, aki a panteisztikusan értelmezett kozmosz részévé válik. Ugyanakkor, különösen a második világháború rettegést keltõ idejében, újra megjelennek a valósággal könyörtelenül szembenézõ kemény képek, a drámai erejû vizuális önvallomások is. "Egry mûvészetének egyik legnagyszerûbb sajátossága ez a kettõsség" - írta róla Németh Lajos -, "a himnikus öröm, a nagybetûs Élet elõtti alázat, a természet erõi fölé kerülõ - mert azt megismerõ - ember õsi diadala, ugyanakkor a tragédiát látás, a vereséget bevallani merõ bátorság, a társadalmi disszonanciát hamis konszonanciává feloldani nem tudó, szüntelen belsõ feszültség". Egry egyik legmegrázóbb remekmûve az az 1940-es, 27x20 cm-es, kis méretei ellenére is monumentális erejû akvarellel, ceruzával készített önarcképe, amely kegyetlen õszinteséggel mutatja gyötrelmét és rémületét. Ez a riadt tekintet, mely a háború döbbenetét és a belsõ vívódást is mutatja, az önmagával és a végsõ dolgokkal is szembenézõ emberé. Egry "ezer ráncú" barázdált arca jól érvényesül Borsos Miklós nagyszerû vörösmárvány portréján, szépen megmunkált bronzplakettjein is. Egryt a portrétista fotográfusok is igen kedvelték. Karakterisztikus jelenség volt szikár alakja, kissé görnyedt tartása, feltûnõen keskeny mellel és hegyesen felhúzott vállakkal. Puritán mûtermében áll a festõállvány elõtt, vagy az ajtó keretében, kezében cigaretta, gesztikulál, és magyaráz. Gink Károly ismert fotóján annyira természetes, hiteles minden gesztusa, hogy szinte nem lehet különbséget tenni beállított és "elkapott" fénykép között. Õ mindig A Festõ, akár szerepel kezében a festõ attribútuma, az ecset, akár nem. Arca különösen hálás témája a fotómûvészeknek. Pécsi József közeli Egry-portréjáról is a jól ismert figyelõ-kutató tekintet néz ránk. Bal kezét homlokához emeli, hangsúlyozza a feszült figyelmet, jobb kezére könyököl, és merõn szembe néz, figyel, kutat. Átható a tekintete Gink másik portréján is, ahol szemben ül velünk, kecskelábú asztala mellett, karja a maga faragta szék karfáján, másik kezével magyaráz, természetesen a képekrõl. Nincs "beállása", õ maga a direkt póztalanság. Arca nem akar derûsebb lenni. Kemény, megkínzott, sokat szenvedett arc ez. A Kálmán Kata által készített hivatalos, ünneplõbe öltözött, csokornyakkendõs képen is az. Az Egryrõl készült fotók közül az 1940-es önarcképének fotóbeli megfelelõje az az 1950-ben, szabadban készült, közvetlen és szembenézõ Egry-portré, amelyet a festõtárs-barát Szalai Zoltán készített. Neki írta 1949-ben a következõket: "Mindenesetre fontos, hogy mind több alkalmad legyen a saját pikturális fejlõdésedre az iskolai elfoglaltságod mellett, miután tudvalevõ, hogy a piktúra teljes odaadást s egész életet kíván." Egry József egész élete hitelesíti e tanácsot.