A házasságról, a boldog és a boldogtalan házasságokról könyveket lehetne írni. Írásunkban a Házasság hete kapcsán foglalkozunk a témával.

Jómagam szerencsés gyermek voltam, mert szüleim, és nagyszüleim komolyan vették a házassági esküjüket. Mióta csak emlékszem, mindig együtt láttam anyai nagyszüleimet a közösen választott útjukon. Hétköznap a mezõn, a szõlõhegyen, a kertben, ünnepnapokon a pihenésnél, a rokonság, a vendégek fogadásánál, a misére menetelnél. Harmincöt év után is magam elõtt látom nagyapám életének utolsó napjait. Tüdõrákban halt meg 74 éves korában. Csak a cigarettára volt éhes, már semmit sem evett. Egyetlen szót tudott kimondani, a dohányt. S nagyanyám – akitõl annyiszor hallotta, hogy ne dohányozz annyit Jancsi, mert megárt –, szó nélkül, suta mozdulatokkal meggyújtotta a cigarettát, beleslukkolt, s a papi szájába dugta. Megcigarettáztatta, ha lehet így mondani. – Példájukat látva úgy léptem be a nagy életbe, hogy a házasság örök, s addig tart, amíg el nem fogy elõttünk a közös út, és lassan elhervadunk egymás után…

 Házasság hete

Soltész Miklós, a Nemzeti Erõforrás Minisztérium szociális, család- és ifjúságügyért felelõs államtitkára parlamenti sajtótájékoztatójával vette kezdetét a február 11-tõl 20-ig tartó rendezvénysorozat. Az államtitkár többek között megemlítette, hogy 2009-ben körülbelül 37 ezer házasságkötés történt, s ez a szám közel tízezerrel kevesebb, mint 2002-be. A házasságra, mint a legtámogatottabb és legmegfelelõbbnek tartott párkapcsolati együttélési formára legalább harminc helyszínen több mint negyven rendezvény hívta fel a figyelmet.
A házasság hete kezdeményezés Angliából indult. Magyarországon a programot a Magyar Evangéliumi Szövetség és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa honosította meg 2008-ban. Azóta minden évben egy hétig a házasság fontosságára irányítják az emberek figyelmét a szervezõk. A házasság hete olyan széles körû összefogásra törekszik, mely gyakorlati példamutatással, tudományos kutatások eredményeivel, bibliai és erkölcsi érvekkel támasztja alá a házasság örökkévaló értékét. Nyíltan beszél a házasság mindennapi valóságáról, örömeirõl és feszültségeirõl. Igyekszik bölcs és gyakorlati tanácsokkal ellátni a házasokat és házasulandókat, valamint a teljes helyreállás reményét ébren tartani azokban, akiknek a kapcsolata válságban van, illetve valamilyen ok miatt megszakadt. A mostani házasság hete rendezvénysorozat mottója: Veled vagyok egész.
Városunkban is kell beszélni a házasságról, erre hívja fel a figyelmet a házasulandók számának csökkenése is. Míg 2005-ben 277 volt a házasságkötések száma Nagykanizsán, ez a szám 2010-ben 204-re csökkent.

„mint amikor a tenger vize két kavicsot  egymás mellé sodor”

A házasság kimeríthetetlen témakörérõl Hella Ferenc református lelkipásztorral folytattuk tovább a beszélgetést.
– Azért tartom csodálatos dolognak a Házasság hetét, a Házasság Világnapja rendezvényeit, mert nagyon fontos beszélnünk róla. Az a világ, amelyben élünk, mind-mind arra vezethetõ vissza, hogy egy liberális gondolkodásmód alapján próbálták az embereket meggyõzni arról, hogy éljünk a mának, és a holnapra egyáltalán nem kell gondolni. Viszont azt látni kell, hogy nem csak egy liberális szemlélet létezik. Hiányzik az a fix pont, egy értékrend az emberek életébõl, amihez lehet alkalmazkodni. Az is baj, hogy picit önzõnek neveltek bennünket az elmúlt idõszakban, mert ha nem gondolunk a holnapra, egyszerûen nem lesz holnapunk. Nem mernek vállalni a fiatalok gyermekeket, mert bizonytalan a jövõ. Megkérdezték a házasságban élõket, s szinte mindegyikük vállalna egy gyermekkel többet a jelenleginél.
– Milyen hatással van a média a fiatalokra?
– Óriási! Szükség lenne a pozitív példákra, mert a médián keresztül olyan tanítások jönnek, amiket észre sem vesz a szülõ, de a gyereke ott ül a tv elõtt, és az lesz az ideális, a követendõ példa a számára, amit ott lát. A filmeken, vagy a ValóVilágon keresztül nem azt tanulja, hogy figyeljünk oda egymásra, ismerjük meg egymást emberileg.
– Hogyan lépnek házasságra a fiatalok, ismerik egyáltalán egymást?
– Gyakori probléma a házasságkötésnél, hogy nem ismerik kellõképpen egymást. Nincs önismeretük sem, mert ez az elsõ. Ha ismernék magukat, látnák az elején, hogy egymáshoz valók-e, vagy nem. Vajon elgondolkodnak-e azon, hogy összeillenek-e érdeklõdésben, mûveltségben, életcélban, mert már akkor megmutatkozik, más az értékrendjük. Illyés Gyula mondja a feleségének: „Nélküled, mint az olló egy fele. Van árvább ennél? Suta sorsom, hogy vágjak vele. Mit kezdenék, ha nem szeretnél.” És az ember, férfiként egyedül, nõként egyedül, olyan, mint az olló egy ága. Magyarul, nem tud mit tenni. Vagy a madár, amelyik repülne, de hiányzik az egyik szárnya, tehát nem teljes az élete. És még idesorolhatnánk a cipzárt is. A jól zárható cipzár a használható. Valahol ilyen a házasság is, amelyben mindenkinek megvan a feladata, helye. De baj van a férfitársadalommal is. Egy férfinak is tudnia kell, hogy egy kapcsolatban a férfias dolgokat õneki kell elvégezni. Például amikor egy magánháznál azt látom, hogy egy nõ nyírja a füvet, akkor ott valami nincs rendben. A házasság egy életre szóló komoly döntést jelent. A jegyes-beszélgetések alkalmával megkérdem a fiataloktól, hogy mi a céljuk. Ha közösen szeretnék leélni az életüket, akkor alkalmazkodniuk kell egymáshoz, és nagyon fontos, hogy fölülrõl rajta legyen kapcsolatukon az Úristen áldása.
– Mit tanácsolhat egy lelkipásztor a házasulandóknak?
– Egy idõs lelkipásztor megkérdezte a jegyes-beszélgetésre jelentkezõ fiatal pártól, hogy mit szeretnének. Mire az ifjú pár egymás kezét szorongatva azt válaszolta, hogy szeretnénk boldogok lenni. A lelkipásztor erre azt tanácsolta nekik, hogy menjenek haza, és akkor jöjjenek vissza, ha egymást akarják boldoggá tenni. A mai ember mindig csak kapni akar, és adni nem. Holott ha megfordítom a dolgokat, és azt mondom, hogy szeretném boldoggá tenni a mellém állt embert, vagy aki mellé beálltam, akkor a házasságban nagyon sok jót fogok kapni. De hogyha csak én adok, ebbe egy idõ után az ember belefárad. Vajon érzékelem-e, hogy a másik ember úgy néz rám, mint Isten teremtményére, mert ha igen, akkor tisztelettel nézünk egymásra. Elengedhetetlen, hogy tiszteljük egymást, mert akkor nem gázolunk bele a másik lelkivilágába, nem tapossuk meg a lelkét.
– Van-e egymásra ideje egyáltalán a fiataloknak, és mi lehet az oka a válásoknak?
– A mai rohanásban, amiben élünk – bármennyire modernizálódik a világ –, még sincs elég idõnk egymásra. Míg régen, az évtizedekkel ezelõtt összeházasodott embernek volt ideje arra, hogy együtt legyen a családjával. Meséltek, énekeltek, nótáztak, beszéltek a régi dolgokról, s mindezzel nevelték a gyermeket, tanították egymást. Most is kellene idõt szakítani erre. Azt hiszem, ez lehet az egyik oka a sok-sok válásnak, a sok-sok elértéktelenedetté vált emberi életnek. Tökéletes összeillés persze nincs, mindenképpen csiszolódni kell egymáshoz. Idézem egy teológiatanárom példáját, aki azt mondta, hogy a házasság olyan, mint amikor a tenger vize két kavicsot egymás mellé sodor. Az a jó, ha egymáshoz simulva, dörzsölõdve egymáshoz formálódnak. Akkor van gond, ha az egyik keményebb, és sarkai vannak, a másik meg puha, mert a sarkos, szúrós belemar ez utóbbiba, és mély sebeket ejt benne. Azért van némi remény – összegezte Hella Ferenc lelkipásztor, mert ha akár egy mûvész, vagy közszereplõ házasságáról tudósít a média, az már pozitív üzenet a mai fiatalok számára, és sokak véleménye szerint egy komoly kapcsolat csak házasságban képzelhetõ el. És ez már egy jó üzenet.
Bakonyi Erzsébet