Nem lepõdnék meg nagyon, ha a pártokról szóló írásaimat olvasva e lap hasábjain, néhányan, esetleg annál is többen felkapnák a fejüket, és valami olyasmire gondolnának – a közvélekedést idézve „ezekrõl” – róluk jót vagy semmit. Ha én is a látószögükben lennék, valószínûleg nekem is kijutna egy rosszalló szemrebbenés, hogy érdemes? Kedves olvasók, érdemes, sõt kell, mert nekünk is érdekünkben áll, róluk töprengeni és véleményünket az érdeklõdõ közvélekedéssel megosztani. 

Én legalábbis így gondolom, mert közös a felelõsségünk is az országért, sorsunk alakulásáért. Ma már nemcsak arról van, lehet szó, hogy érdemes-e eszmét cserélni arról, hogy a pártok mit tesznek és azt, hogyan teszik, és mit nem tesznek és azt miért nem teszik, hanem arról is, hogy miben és melyik pártnak mekkora a felelõssége, hogy a társadalom megosztottsága immár tartós. Az osztottság okán késik, sõt lehetetlen már, a társadalmi összefogás az ország elõtt álló halaszthatatlan feladatok megoldásában. A késlekedés felbecsülhetetlen anyagi és morális veszteséggel jár, rontja a mindenkori döntést hozók politikai súlyát, hitelét. A riasztó az, hogy a pártok táján a kivezetõ út keresése nincs is napirenden. Ezzel szemben a pártok jól kiérlelt stratégiával rendelkeznek ahhoz, hogy a megosztottságban eddig elért pozíciókat megszilárdítsák. Ennek a stratégiának a sarkalatos pontja a törvényhozás gyorsítása, egyszerûsítése, ennek útjából minden lehetséges akadály elhárítása, önzõ pártérdeknek alárendelten, megfelelõ hatalmi, politikai technikák alkalmazásával elkerülni a demokráciákban kötelezõ és honos egyeztetéseket az ellenzéki pártokkal a civil és érdekvédõ szervezetekkel. Ez a stratégia csaknem zöld utat taposott ki magának és megteremtette minden feltételét annak, hogy a FIDESZ a parlamenti választások után az önkormányzatokban is túlnyerje magát. Ennek törvényszerû következménye lett, hogy a két meghatározó, rendszerváltó párt – SZDSZ-MDF – marginalizálódott, az MSZP, pedig súlytalanná vált. Az MSZP az új pártokkal – LMP, JOBBIK – semmilyen kérdésben, kölcsönösen közös nevezõt nem találva nem képes a hatalommal szemben, adekvát stratégiát felkínálni. A FIDESZ elõtt az út, a saját útja teljes szélességben szabad lett. Ez által a társadalom nagyobbik fele eligazodást segítõ útjelzõk nélkül maradt, megfontolásra követendõt nem lát, és tanácstalan mozdulatlanságban szenved. Az ellenzéki pártok dermedt bénultsága, a hatalmat jelentõ pártok, térben és idõben is lehengerlõ nyomulása blokkolta, a civil társadalom mozdulásait, gyengítette azok erejét. Ezt támasztják alá az ellenzéki pártok, az egyes szakszervezeti konföderációk a civil szervezõdések, más és más idõpontban történõ fellépései, melyek sem összehangoltságot, sem erõt, határozottságot felmutatni nem tudtak. Ezeket a zilált társadalmi és politikai körülményeket ismerte föl a FIDESZ és lecsapott, gyorsan és bátran cselekedett. Cselekedetei jól átgondolt és elõre megtervezett lépéseket tükröztek. Saját hatalmi pozícióit megerõsítette, a hatalmat ellenõrizni hivatott intézményeket elkötelezett személyekkel feltöltötte, más intézmények hatáskörét, átszabta saját érdekeinek megfelelõen. A médiatörvény elfogadása, a nyugdíjpénztárak felszámolása, az alkotmányozás döntõen a FIDESZ értékei mentén való folyása, a demokrácia kereteit ostromló kormányzás gyakorlata hatással volt a hazai és külföldi közvélekedés radikalizálódására. A reakció széleskörû lett, intellektuális tekintélyt parancsoló, erõteljes hangütése lehangoló. A kormányfõnek az EP. elõtti bemutatkozása, az arra való válasz összességében a kormányfõ szereplése részben új helyzetet teremtett. A kormánypártok presztízs veszteséget szenvedtek, annak ellenére is, hogy nagy elánnal próbálták védeni a védhetetlent. Vélhetõen ennek is köszönhetõen láthatóvá váltak a törésvonalak a FIDESZ és a KDNP, a két párt frakciója között, valamint a pártokon belül. A törésvonalak mentén kibontakozó vita rányomta a bélyegét a két párt magatartására, egymáshoz való viszonyára a kormány eddigi cselekvéseire és további lépéseire. Ennek egyértelmû jelei, a kormánypártok hajlandósága néhány eddigi cselekvéseinek korrekciójára. Az alkotmányozás szoros határidejének a tágítása az un. Strukturális reformlépések bejelentésének halogatása. Semmi sem eldöntött még, improvizáció egyre gyakoribb alkalmazása. Az elõzõ kormányok, gyors és határozott döntéshozó mûködését bénító szindróma képe rajzolódik ki elõttünk. Most a hatalom gyors cselekvõ képességét a két kormány világnézeti és hitbéli vitái lassítják. A vita és a döntések halogatása okán a kormányzó pártok, nem tudnak kellõ figyelmet fordítani, az ország jövõje szempontjából sorsdöntõ és halaszthatatlan kérdések megoldására. Ilyenek például a fenntartható gazdasági növekedés, a demográfiai válság, a szociális és nyugellátás hosszú távú kezelése, megoldása. Ezek ráadásul olyan súlyú kérdések, amelyeket a társadalom többségének megnyerése nélkül sikerre vinni nem lehet. A kormányzó pártok vitái, folyamatos improvizációi a döntések halogatása, kiegészülve a hazai és külföldi reakciók hatásával a hatalom bizonyos fokú, defenzív zavarával szemben az ellenzéki pártok adekvát ellenzéki stratégiát felkínálni nem tudtak. Ezt igazán meg sem próbálták, valószínûleg azért, mert érzékelik, hogy a saját elkötelezett szavazóikon kívül jelenlegi politikájuk, mozgósító képességük révén a civil társadalmat a még bizonytalan szavazókat megszólítani még nem tudják. Ezért próbálkozásaikban bizonytalanok, az ebbõl kivezetõ utat illetõen tanácstalanok. Most részben befelé fordulnak, figyelmük azt hiszem idõszerûen és okkal identitásuk újraformálására a belsõ egységbe kovácsolásuk útjának és módozatainak keresésére irányul. Talán ezt azzal a meggyõzõdéssel és elszántsággal teszik, hogy ez sorsdöntõ a jelenük, különösen a jövõjük szempontjából. Illúziójuk ne legyenek, mert a horizonton egy rendpárti, szigorú, monolitikus demokrácia képe rajzolódik ki. Ebben a társadalmi és politikai klímában kell megtalálniuk a kibontakozáshoz vezetõ út módozatait. Ez valószínûleg próbára teszi az ellenzéki pártok képességeit, egymáshoz való viszonyuk rendezésének korlátait is. Az ellenzéki pártoknak nem csak a saját pozíciójuk erõsítésére, érintkezési pontjainak meghatározására, hanem a demokrácia-felfogás, az iránta való elkötelezettség, társadalmi szintû elmélyítésére is szükség van. Ez fontos, ugyanakkor érdekük is a demokrácia tartós érvényesülésének fontos feltétele. A ma Magyarországának nagy tanulsága, hogy a társadalom nem képes megvédeni önmagát a mindenkori hatalommal szemben, ha nem elég széleskörû a demokrácia iránti elkötelezettsége, ha nem elég mély a demokrácia tudata. Reménykednünk kell abban, hogy Európában – kiváltképp az EU tagjaként – olyan társadalom, amely akár idõlegesen is eltûrné az intézményes, korlátok nélküli, kizárólagos hatalmat, nem fordulhat elõ. Olyan sem, amelyben talajt foghat, az egysíkú uniformizált közvélekedés, egyetlen párt vagy politikai formáció önzõ érdekeinek a hatalom eszközei révén való érvényre jutatása. Az elmúlt 20 év nem volt elegendõ ahhoz, hogy a pártok által felvállalt értékek mentén a társadalmi beágyazottságuk tartóssá váljon. Ennek legfõbb oka az lehet, hogy a pártok politikai stratégiájukat, nem a felvállalt értékek társadalmi szintû érvényre jutására, hanem a gyors politikai haszonszerzés, a hatalom mielõbbi megszerzésére építik. A pártoknak ezt a sorsrontó stratégiáját a társadalom csak nagyon lassan ismeri fel, és nagy árat fizet érte. 

Mózes Pál