Csizmadia Ferenc nyugalmazott pedagógus a közelmúltban vehette át a Civil Klub és a Rozgonyi Polgári Egylet Civil Értékekért díját tiszteletre méltó életmûvéért.

Az egész életét a zene és a dal bûvöletében töltõ pedagógus Ketting Ferenc kórusában, kisiskolásként ismerkedett meg a közös éneklés örömével, s voltaképpen ez az élmény határozta meg életpályáját. A háború alatt, Désen szervezte meg elsõ, karpaszományos tisztekbõl verbuvált kórusát.
– Mire az ember eljut ebbe a korba, a nyolcvanötödik évébe, már annyi mindenen átmegy, hogy ha elkezdi gyomlálgatni, hogy mi is történt vele élete folyamán, akkor két érdekes dolgot figyelhet meg magán – mondja Csizmadia Ferenc. – Az egyik, hogy néha azt gondolja, nem is olyan sok ez a nyolcvanöt esztendõ, s nem is történtek abban olyan igazi, csoda dolgok. Csak annyi, amennyi más emberrel is megesett. De van olyan is, amikor úgy érzi az ember, annyi minden történt vele, hogy azt el sem lehet mondani, s amikor vége az interjúnak, akkor eszembe jut még ezer dolog, amit bizony, mégis jó lett volna elmondani. Nehéz dolog a számvetés.

– Kezdjük az elején. Hogyan került a pedagógusi pályára?

– Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy mire tizenöt évesen befejeztem a polgári iskolát, addigra édesanyám meghalt, s már édesapám sem élt. Hatan voltunk testvérek, s testvéreim csak úgy tudtak taníttatni, hogy eladták a kis családi házunkat, s az abból származó, hatfelé elosztott pénz rám esõ részébõl fizették a tanítóképzõt. Szerencsére, nem kellett sokat fizetni, mert elég jó tanuló voltam. Egyébként a szegedi tanítóképzõt megelõzõen valamenynyi alsóbb iskolámat itt végeztem, Nagykanizsán. Elemi iskolába a Teleki utcára jártam, ahol Koronczi Gizella tanított, a polgári iskolában pedig Ketting Ferenc kórusában énekeltem. Ez döntötte el végleg a pályafutásomat, itt dõlt el, hogy tanító leszek. Tanítóképzõs tanulmányaim idõszakában csatolták vissza az országhoz Erdély, Felvidék egy részét és a Muraközt, s ezért nagy szükség volt akkoriban a magyar tanítókra. Az utolsó évben már arra biztattak minket, hogy menjünk ki tanítani még a záróvizsgák megkezdése elõtt, akkora hiány volt pedagógusokból. A mi évfolyamunkból azonban senki nem ment ki, hiszen az igazgatónk azt tanácsolta, hogy várjuk meg még a vizsgák befejezését, mert az utolsó év nagyon fontos. Így – ekkor még – nem jutottam el Erdélybe. A sors fintora, hogy nem sokkal ezután, Szegeden besoroztak katonának és a 26-os Gyalogezredhez kerültem – Kolozsvárra. Mégiscsak eljutottam hát a gyönyörû, szépséges Erdélybe. Emlékszem, amikor Désre utaztam, a sötét éjszakában nyargalt velem a vonat, kinéztem az ablakon, s itt-ott láttam egy-egy, házból kiszûrõdõ világosságot. Rögtön arra gondoltam, hogy íme, hát ilyen kevés a magyar… Van egy kis mécs, ami felgyullad a hegyek között, s a többi talán mind román. Ez hátborzongató érzés volt, mert a vonaton is sokkal több román szót lehetett hallani, mint magyart. Désen a tartalékos tiszti iskola hallgatói gyûltek össze, csupa karpaszományos, akik nagyon okos, értelmes fiatalemberek voltak.

– Itt alakította meg elsõ kórusát.

– Így van, rögtön egy pompás énekkart sikerült belõlük összehoznom. Rendszeresen énekeltünk a templomban, s rövid idõ alatt anynyira hírünk ment, hogy megtelt hívekkel az Isten Háza. Emlékszem, az elején tele volt katonákkal, mert hiszen katonamisérõl volt szó, de a végén már a civilek kiszorították a katonákat, mert befurakodtak hallgatni. Közben a románok kiugrottak a háborúból, minket meg kirendeltek Dél-Erdély visszafoglalására, és hogy elfoglaljuk a déli Kárpátokat. Hát persze, fél útig nem jutottunk el, mert közben a Vaskapunál bejöttek az oroszok, megállítottak bennünket, s kénytelenek voltunk visszavonulni. Nagyjából a bécsi döntés által meghúzott határvonalra húzódtunk vissza, ahonnan visszarendeltek minket Veszprémbe. Veszprémbõl pedig Németországba küldték a csapatot, s mint késõbb nyilvánvalóvá vált: ez az út vezetett az oroszok elleni harcba. Minden mozgatható katonát, így minket is kikergettek a Berlin és Varsó között nagyjából félúton található Posenhez, az oroszok megállítására. Sok karpaszományos meghalt ott. Szovjet hadifogságba estünk, s elvittek minket majdnem Leningrádig, Puskin kisvárosba. Itt mezõgazdasági munkát végeztünk, szerencsére csak tíz hónapig voltam hadifogoly. De meg kell, hogy mondjam, nem volt ez szenvedésekkel teli idõszak. Ugyanis az oroszok megkülönböztették a valódi hadifoglyokat, a katonákat, s a civileket. Más volt a bánásmód, a fogságba esett katonákkal emberségesebben bántak. Enni nem nagyon kaptunk, de durva megaláztatásban nem volt részünk. Egyszer-kétszer persze, megsuhintottak bennünket, de katonaként nem volt részünk olyan embertelen bánásmódban, mint mondjuk azoknak, akik a Gulag-ra kerültek, ahol összekeveredtek a köztörvényes bûnözõkkel. A környezõ pusztán, ameddig a szem ellátott, minden romokban hevert, csak a leégett házak kéményei meredtek az égnek, mint megannyi felkiáltójel. Éhínség volt mindenfelé, így mi sem voltunk eleresztve, ha az amerikaiak nem küldtek volna konzerveket, talán éhen is pusztultunk volna, mert az orosz étel nagyon rossz minõségû volt. Például, ha a kenyeret összenyomtuk a kezünkben, akkor úgy maradt, mint egy gyurma. Tele volt pelyvával, ezért óvatosan kellett ennünk, mint a halat, mert elõfordult, hogy belefúródott a szájpadlásunkba. A levesrõl pedig jobb nem beszélni…

– Hogyan szabadult meg? Egyáltalán gyarapodott-e a fogság által, hiszen Rózsás János bácsi például életre szóló barátságokat szerzett a Gulag-on, s nem utolsósorban tökéletesen megtanult oroszul.

– Nézze, nekem a fogság semmit nem adott, sõt. Én nem tanulhattam meg oroszul, hiszen német hadifoglyokkal voltunk összezárva, ezért inkább velük kerestük a kapcsolatot. A hazakerülésem egy véletlennek köszönhetõ. Rendszeres idõközönként jártunk orvosi felülvizsgálatra. Egyszer egy félkezû orosz orvosnõnek kiszedtük a krumpliját, s mit ad Isten, az egyik ilyen felülvizsgálaton pont õ volt a soros orvos. Nem tudom, hogy megismert-e, de igyekeztem úgy viselkedni, hogy ismerõsnek tûnjek neki. Ez talán sikerült is, mert jól elbeszélgettem a hölggyel, aki azt is megkérdezte tõlem, mit gondolok, van-e Isten? Mire én azt mondtam, hogy igen, szerintem van, s majd egyszer igazságot tesz. A vizsgálat után az orvosok mindig felírták egy kis cetlire a minõsítésünket. Most is így történt, s nézze, még ma is õrzõm ezt a kis cédulát, mert ennek köszönhetem a szabadulásomat, annak a két betûnek, ami ezen áll. Látja? – mutatja a kicsi, megsárgult, négyzet alakú papírdarabot. – Két betû van rajta, O és K. Ez németül annyit tesz, ohne Kraft. Azaz erõ nélkül. Magyarán, a doktornõ erõtlennek minõsített, tehát munkára alkalmatlannak. Szinte remegtem, amikor a kezembe nyomta ezt a kis papirost, mert nem tudtam, mit írt rá, s majdnem elájultam a boldogságtól, amikor láttam rajta azt a két betût, ami a szabadulásomat jelentette. Ezután azonban még egy hónapon át éjjel és nappal dolgoztattak, mert azt mondták, hogy úgy is hazamegyünk, addig igazán dolgozhatunk többet, mint más.

– A minap vehette át a Civil Értékekért-díjat. Honnan ez a fajta polgári értékrendszer, amely a szenvedésben is erõt adott?

– Talán ez a szellemiség mindig is jellemzõ volt a családunkra. Szerettünk énekelni, szavalni, s ennek csak polgári körökben volt divatja. Voltaképpen a mûvészetnek, illetve a nagykanizsai környezetnek, az iparosoknak, kereskedõknek köszönhetem ezt a fajta értékrendet. Soha nem politizáltunk direkt értelemben, a szélsõségeket pedig elutasítottuk. Soha nem voltam egyetlen párt tagja se, nem tartottam helyesnek, hogy valaki elkötelezze magát egy olyan irányban, amely valakinek jó, s van, akinek károkat okoz. A nemzeti elkötelezettségem viszont mindig vállaltam. Petõfi versei közül többet is tudok, egyszer a Nemzeti Dalt szavalhattam el Szegeden, a Hõsök terén, a város összes iskolása elõtt. S elmondhattam a fogságban is, az oroszok megengedték. Különösen fájt akkoriban a „rabok tovább nem leszünk” mondat, mert hát ott voltunk, rabságban, toprongyosan. S én voltam az a kisfiú is, aki a Nagy-Magyarország Emlékmû eredeti avatásán a zuhogó esõben szavalt, a Zalai Közlönyben is megjelent, hogy „a szobornál rendezett ünnepségen egy kisfiú feltûnõ erélyességgel szavalta a verset.” Sajnos, késõbb azt is láttam, amikor ennek a csodálatos szobornak a darabjai benn feküdtek a gödörben, s el sem tudtam képzelni, kik tudtak vésõvel neki esni egy ilyen gyönyörû alkotásnak. S az életpálya visszatér önmagába, hiszen évtizedekkel késõbb ott lehettem az újraavatásán is...

Horváth Attila