Nem igazán szerettem volna megírni ezt a gondolatfolyamot, mert megjelenésében sem igazán hiszek a történtek után, ám ha mégis, talán helyére tesz a fejekben némi zavart, mely egyesek szerint botrányos, mások szerint országos színvonalú mûsorom nyomán keletkezett.

Értetlenül és csalódottan állok a méltatlankodók mocskolódásának kereszttûzében, mert Isten látja lelkem, a legnemesebb szándékok és célok vezéreltek e mûsor megírása, szerkesztése folyamán. Aki engem ismer, tudhatja, hogy mennyire gyûlölöm a békétlenséget, az ellenségeskedést, hogy a mûsor összeállításában is éppen a megbékélés szándéka vezérelt. Nem szégyent érzek, hanem keserûséget. Ha hibáztam, csak abban, hogy több tájékozottságot feltételeztem az emberekben. Nincs bûnöm, legföljebb annyi, hogy ostoba idealista módjára viselkedtem, aki mélyen és rendíthetetlenül hitt abban, hogy új és szebb, igazságosabb világ következik. Hittem abban, hogy a mi ígéreteink nem üres jelszavak. Hogy mi majd példát mutatunk szabadságból, demokráciából, összefogásból. Erre a reményre épült fel március 15-ei mûsorom koncepciója. 

De úgy tûnik, nincs béke, - a krisztusi szeretet jegyében - csapataink továbbra is harcban állnak.
A Psalmus Hungaricus 2148. jövõvíziója egy nem éppen oktalan és alaptalan kultúrpesszimizmusból táplálkozik, mely szerint a globalizációval másfél évszázad múlva eltûnnek a nemzeti sajátosságok, a különféle kultúrák, de még a technikai fejlõdés szempontjából olyan „haszontalan” tevékenységek is, mint a mûvészetek. Ha ez szentségtörés, akkor mit kezdünk eztán Madách Falanszterével?
A formai újítás vezérlõelve az volt, hogy muszáj valami újat és korszerût kezdenünk a hagyományok megjelenítésével, mert az átörökítésére nem lesz – egyre kevesebb – fogadókészség a jelen ifjúságában. Évtizedek óta figyelem és tapasztalom, ahogy minden igyekezet ellenére egyre kevesebben érintõdnek meg nem csupán a nemzeti értékektõl, hanem egyáltalában az értékektõl. A diákok nagy részét nem érdekli sem a történelem, sem a kultúra – tessék megnézni az ifjúságkutatás eredményeit! – s a csekély üdítõ kivételtõl, s néhány zavaros fejû, hungarista fiataltól eltekintve semmit nem jelent számukra a nemzethez tartozás. Hiába sulykolják évrõl évre beléjük a nagy eseményeket, személyeket, a közvetítendõ üzenetet. Gyakorlatilag semmi nem megy át, marad meg ezekbõl. Elszökdösnek az ünnepélyekrõl, vagy eleve meg sem jelennek. Kínosnak, „cikinek” érzik az ünneplõ ruhát, a kokárdát. Otthon sincs a megemlékezéseknek semmiféle hagyománya. Munkaszüneti nap, amit kedvtelésekre lehet fordítani. Aki ezt nem érzékeli, az süket és vak. Azt gondolom, a nemzeti ünnepeken kivonuló alig 500 fõs „tömeg” az ötvenezres városban magáért beszél. Saját iskolámban legalább azt elértem, hogy érdekesnek és figyelemfelkeltõnek tartották a megemlékezést. Furcsa módon a diákok többségének nem jelentett nehézséget az üzenet „kódolása”, nem kevesen megjegyezték, hogy igazán most értették meg, miért is lenne fontos õrizniük a magyarságukat.
Nem tudom, a felháborodók melyik valóságban élnek, de mi, akik a néhány év múlva felnõtté váló generáció között dolgozunk, érzékeljük, hogy nagyon nagy a baj. Ahogy a világban is nagyon nagy a baj. Errõl is szólt ez a mûsor. És arról, hogy tennünk kéne, hogy ez a jövõ ne következzen be, ne így következzen be. Éppen arra próbált ösztökélni, hogy ne engedjük, hogy így legyen!
Meg arról is szólt, hogy „ehhez a munkához mindannyiunkra szükség van” (idézet polgármesterünk beszédébõl). A betemetett lövészárkokról, az egy célért való összefogásról, a kirekesztés megszüntetésérõl, arról, hogy nem azt nézzük, ami elválaszt, hanem ami összeköt. Igen, a beszédek mindig errõl szólnak, csakhogy én cselekedni is ennek szellemében szándékoztam. Vagyis úgy, amiben hiszek, amiben március 15-éig hittem.
Nos, igen. Éppen ezért be szerettem volna mutatni, hogy milyen gazdag, sokféle is volt ez a magyar kultúra, milyen értékeink voltak (vannak). Hogy hányféleképpen gondolkodó, miféle emberek éltek-haltak- munkálkodtak itt. Hogyan vesztek össze életre-halálra. Mi okozta (okozhatja) a vesztünket. És amolyan „adys” mégis morállal: mindezért és/vagy mindennek dacára milyen nagyszerû magyarnak lenni. Mindeközben bemutattam Alfától Omegáig mindent. Jobbikos vonulást, Gyurcsány-kormány ellenes tüntetést, csíksomlyói búcsút, magyarok világtalálkozóját, népnemzeti írót és szabadelvût, határon túli magyart, meg olyat is, aki nem szívesen vállal közösséget velünk, részleteket láthattak a Hídemberbõl, ahogy épül a Lánchíd (NAGY SZIMBÓLUM!). Megmutattam a népi kultúra gyöngyszemeit, Berzsenyi-Kodály Magyarokhoz címzett ódáját, amibe beleborzong az ember, Kányádi Sándor egyik leggyönyörûbb versét, ami a gyökerek megõrzésérõl szólt, Ratkó József több ostorozó, felrázó szándékú mûvét. És igen. Esterházy Pétertõl néhány elgondolkodtató eszmefuttatást is. Két okból.

Az egyik, mert a másik oldalt is meg akartam mutatni, hogy így is gondolkodtak. A másik, mert tényleg figyelemre méltó mondatok hangzanak el benne. Olyan – ezek szerint üldözendõ istenkáromlások, mint:
- mindannyian és egyként magyarok vagyunk
- nincs jó és rossz magyar érték, érték van, s ha itt, akkor az magyar
- van tíz (jó) gondolat, tíz úgynevezett parancsolat (a bibliai), amit ha megszívlelnénk, az tényleg pezsgésbe hozna mindent, csak sajnos nem szoktuk komolyan venni
- az önsajnálat helyett a fájdalomra lehetnénk fogékonyak: testvériség, szolidalitás, közösségvállalás
S jaj! Volt egy harmadik, kicsit „politikusi” szándékom. Kifogni a szelet a másként gondolkodók vitorlájából. Hogy demonstráltassék: mi az ellenlábasaink gondolataiban is megtaláljuk a közöset, a szándékainkat erõsítõt, hogy magunk mellé tudjuk állítani a másként gondolkodókat is. Hogy ebben a KÖZÖS ünnepben tényleg mindenki találjon neki szóló üzenetet. Ehelyett sejlett fel a régi kultúrpolitika három T-je: amelyben én egy Tiltott írót merészeltem elõcitálni, s amiért lakolnom kell.
Beszerkesztettem a mondanivaló okán Karinthynak (akit már nem is tudom nevezhetek-e magyar írónak) egy kétségbeesett kiáltását, mely arról szól, hogy ne rohanjunk a vesztünkbe. Felcsendült Kodály Psalmus Hungaricusa, majd az ugyancsak e – MAGYAR ZSOLTÁR! - címet viselõ Dsida Jenõ vers bõ részlete. Nézzük, mirõl szól ez a vers:
A szatmárnémeti születésû és tragikusan fiatalon, Kolozsváron elhunyt költõnek a trianoni trauma feldolgozhatatlanságáról írott verse az ókori, Babilonba hurcolt, hazátlanná tett zsidóság sorsával állítja párhuzamba a Trianonnal elszakított országrészekben élõ magyarságét; ezt a párhuzamot egyértelmûsíti a 137. zsoltárt idézõ záradék. A „Babilon folyóvizeinél” raboskodó zsidók esküje ez, amely szerint sem fogvatartóik nyomása, sem a mezopotámiai város örömeinek csábítása hatására nem feledkeznek el hazájukról.
„Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem felejtkezzék el rólam az én jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad; ha nem Jeruzsálemet tekintem az én vígasságom fejének!” – hangzik a Babilonba hurcolt zsidóság fogadalma, amelynek sorsában Dsida a Trianon utáni magyarság sorsának elõképét fedezte föl. (Éppen ezért tiltották megjelenését a ’80 évek végéig.)
Mérges kígyó legyen eledelünk,
ha téged elfeledünk,
ó, Jeruzsálem!
Nyelvünkön izzó vasszeget
verjenek át,
mikor nem téged emleget,
ó, Jeruzsálem!
Rothadjon el lábunk-kezünk,
mikoron hozzád hûtlenek leszünk,
ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!!
A keresztények számára Jeruzsálem Jézus városa, ahol az evangéliumi történetek szerint kínhalált szenvedett, feltámadt, s ahová majd az ítélet napján visszatér. Itt szolgálták fel neki az utolsó vacsorát, s pünkösdkor itt jött létre maga a keresztény egyház. Nincs is a keresztényeknek fontosabb zarándokhelye. A keresztények középkori térképein Jeruzsálem a világ közepe. A várost felkeresõ vallásos keresztények elzarándokolnak Jézus keresztre feszítésének helyéhez, s a sírhoz, amelybõl feltámadt. Ugyanezen oka volt annak is, hogy a keresztes háborúk során Jeruzsálem megszerzéséért folytak a legvéresebb harcok. A Vatikán szeretné, ha az ENSZ nemzetközivé nyilvánítaná Jeruzsálemet. II. András óta a mindenkori magyar király egyben Jeruzsálem királya is.
Ám ha valaki nem ennyire jártas a Bibliában, vagy a saját keresztény vallásában, annak is létezik egy tágabb magyarázat:
Jeruzsálem, mint a 3 világvallás legfõbb központja, bölcsõje és találkozóhelye a hitet szimbolizálja, s a költõ a magyarsága vállalását emeli a világvallásokkal egy rangba e szimbólummal. Tekintve, hogy Dsida Jenõnek semmi köze a zsidósághoz, más értelmezés nem létezik. ( „Szegény tehetséges, ám félrevezetett diákjaim” ezzel tisztában voltak) De a mûsor nem így fejezõdött be, hanem imígyen:

Epévé változzék a víz, mit lenyelek,
ha téged elfelejtelek!
Nyelvemen izzó vasszeget
üssenek át,
mikor nem téged emleget!
Húnyjon ki két szemem világa,
mikor nem rád tekint,
népem, te szent, te kárhozott, te drága!

Majd hosszú vastaps. Kivéve néhányakat. Hiányzott az ítélõképességem? Sajnos igen. Többet, jobbat reméltem Önöktõl. Bíztam Önökben, hogy felismerik azt a páratlan lehetõséget, ami ebben a pillanatban rejlett. Hogy bizonyítsák, ígéreteik, jelszavaik nem üres léggömbök. Bíztam az intelligenciájukban, hogy nem három diákot fognak a protestálásukkal büntetni, jómagam ugyanis a vezérlõbõl semmit nem érzékeltem. Provokáció? Legcsekélyebb szándékkal sem! Bár így utólag rémülettel tölt el, hogy ezt, - s ezek szerint bármit, ami nem a saját visszhangjuk – Önök ekként értelmezik. S ha így van, tényleg nagyon nagy a baj. Az ünnepség a Szózattal zárult. Kedves Horváth Lászlóné! Nem provokáltunk és csaptunk arcul senkit. Emlékeztünk, elgondolkodtattunk és igyekeztünk lelkesíteni is a veszélyek felmutatása mellett. Tettem azt, amit ma egy pedagógusnak szerintem tenni kell. Felmutattunk értékeket, amelyekbõl mindenki kiválaszthatta azt, amivel azonosulni tud. Gondolom, hogy Ön is talált az elõadás során ilyen elemet. Arra viszont egészen biztosan másképpen emlékezünk, hogy a kommunizmus alatt mennyire tartották tiszteletben nemzeti ünnepünket. Kérem, higgye el, én tényleg jót akartam. Most meg várhatom, hogy ki és hova fog majd küldeni…
Bár nem hiszem, hogy a jövõben alkalmam lesz gyakorolni a megtanult „mûvészi” vezérlõelvet, de tudom a leckét: „A krumplileves az legyen krumplileves !”

Bali Judit

UI: Mivel nem állt módomban nyilvánosan megköszönni, itt szeretnék köszönetet mondani a Budapesti Mûszaki Egyetem Virtuális Valóság Laboratóriumának, s nemzetközileg elismert vezetõjének Dr. Takács Barnabásnak a páratlan, színházban még sose használt látványvilág megteremtésében nyújtott segítségéért.

***

Minek a sok szó? - válasz Bali Judit gondolatfolyamára
- Inkább az öntudat, az kell, utána a többi már menni fog magától. – fogalmazott egy huszonéves lány az egyszerûsített honosítás jelentõségérõl a nemzeti ünnepen, Kolozsváron. Egy mondatba sûrítette a lényeget. Tanulhatunk tõle mi, kanizsaiak is.

Papp János