Sokakkal együtt én is részt vettem a városi ünnepen és azok közé tartozom, akiket mélyen felháborított a Bali Judit tanárnõ által rendezett mûsor. Talán megtartottam volna magamnak a dohogásomat, ha a tanárnõ nem válaszol elég terjedelmesen és meghökkentõ módon Dsida verselemzésével a kritikákra. Elõre bocsátom, a tanárnõnek nem kellett az én fejemben sem nagy, sem „némi” zavart helyretenni, mert az én – és az akkori „sokak” – tisztánlátásáról még olyan tanár egyéniségek gondoskodtak, mint Dr. Ördögh Ferencné, Harkány László és Dr. Márkus Ferenc. A tanárnõ arra hivatkozik, hogy Dsida Jenõ Psalmus Hungaricus, azaz Magyar Zsoltár! címû verse váltotta ki a legnagyobb felháborodást. Óriási tévedés! Az egész mûsor úgy, ahogy elhangzott, volt a felháborodás oka. Kérdezem: hogy lehet, egy március 15-ei mûsort Esterházyra felfûzni? 

Dsida, Kányádi csak a töltelék volt. Hogy lehet egy Himnusz kiválasztásánál épp azt a feldolgozást megtalálni, ahol nemzeti imánkat meghamisítva, refrénnel éneklik? Hogy lehet a magyargyûlölõ Esterházyt – hiszen tudjuk, mit ajánl a „csokorba kötött, fás szárú magyarokkal” cselekedni –, a magyarságát nyíltan megtagadó Kertészt és Kornist – aki azt állította „jobban gyûlölünk titeket, mint ti minket” – egy nép forradalmának és szabadságharcának tiszteletére rendezett városi ünnepségen példaképül állítani? A forradalom költõjének Nemzeti Dalára azt mondani, hogy unalmas? Kányádi „fekete piros” verse és Dsida csak a teljesen kifordított és félreértelmezett szépségtapasz volt.
Bali Juditnak jogában áll azt vélelmezni, hogy fent említett írók még 2148-ban is az irodalmi kánon fõ meghatározói lesznek. Bali Juditnak szíve-joga, hogy ugyanezt az elõadást egy kreatív klubban, egy pinceszínházban, akár iskolai, de nem nyilvános mûsorban, underground elõadás keretében bemutatni, és mintegy beavató színházban magyarázattal ellátni. Ahogy a Nemzeti Színház direktorának is jogában állt – egyfajta általam rosszul értelmezett mûvészi szabadság jegyében – Iluskából „prostit” csinálni a János vitézben, és ezt a volt színházában, a Bárkában elõadni. Egyvalamihez nem volt joga: ezt az átdolgozást a Nemzetiben bemutatni. Bali Juditnak szintén egyvalamihez nem volt joga: ezt a mûsort a város ünnepére hozni. Az meg csak hab a tortán, hogy válaszában a tanárnõ csúsztat – hogy finom legyek – vagy inkább „nem bontotta ki az igazság minden részletét”: a mûsor nem az általa idézettel fejezõdött be, hanem aképpen, hogy a két fiatal szereplõ kiállt a függöny elé ezzel a Dsida idézettel: „Ó Jeruzsálem, ó Jeruzsálem!” Nos tanárnõ, ez volt a tökéletes provokáció: egy március 15-ei ünnepséget így befejezni! Semmi másért, mert ennek a versnek annyi köze van ehhez az ünnephez, mint ama bizonyos Makó lovagnak Jeruzsálemhez. Ugyanígy semmi keresnivalója nem volt ebben a mûsorban Esterházy ezen mûvének, mert ezzel az erõvel a Termelési regénybõl is felolvastathatott volna. Summa summárum: nem hiszem, hogy a jelenlévõ többség fejében lett volna az a bizonyos „némi zavar”, amit a tanárnõ feltételezett. Õszintén remélem, hogy a jövõ évi ünnepség méltóképpen lesz megtartva, akár konzervatív, akár modern feldolgozásban, de semmiképp sem így.

Tisztelettel: Tamás Lászlóné, akinek a fejében idõben tett rendet Dr. Ördögh Ferencné, Harkány László és Dr. Márkus Ferenc. Örök hála és tisztelet érte.