Idõs emberek múltidézését hallgatva megesik, hogy meghökkentõ, néha idillikus vallomásokat hallunk történelmünk véres napjairól. Az idõ olykor megszépíti a múltat, ám az is igaz, a diktatúra által átírt történelem átélõinek emlékezete görcsbe rándul, ha a felszabadulás szót hallja. A múltidézésre riportalanyt találni az idõ elõrehaladta miatt egyre nehezebb, de van, aki még emlékszik a kötelezõen dalolt strófára: „Április négyrõl szóljon az ének”.

Páder Sándorné, Ági néni 91 éves, szellemileg friss, a mai napig is jógázik. Nagykanizsai születésû, 1946-tól ismét itt él. Mikor a 40-es évek elején, Budapesten kereste a boldogulást még nem gondolta, hogy életének talán legtragikusabb éveinek néz elébe. Ági nénit a keleti városrészben lévõ otthonában arról kérdezem, hogyan élte meg a „felszabadulást”? Az idõ valóban megszépíti a múltat?

 – Mint vöröskeresztes ápolónõ 1941-tõl Budán, a Jurányi utcai 205-ös számú hadikórházban teljesítettem szolgálatot. Võlegényem a Budapesti Rendõr-fõkapitányságon, a lopási osztályon volt elõadó. Budapest körül 1944. december 24-én zárult be a gyûrû. Võlegényem este üzent városmajori lakásunk szomszédságából, ahol akkor légóparancsnok volt, hogy az oroszok már a János Kórháznál vannak. Állandó készenlétben voltunk, hátizsákba pakolva menekültünk le a légópincébe. Késõbb, a rendõrfõkapitány felhívására, a fõkapitányság pincéjébe mentünk át kalandos körülmények között a pesti oldalra.
Embertelen körülmények voltak akkor, földig bombázták fölöttünk az épületet. Esténként a Dunára nézõ egyetlen ablaknál szívtunk friss levegõt. Onnan láttuk, hogy a nyilasok a gettó felõl terelik a népet a Lánchíd alá. Zsidókat és nem zsidókat egyaránt. (Ezt egy túlélõtõl tudom, akit a pincénkben lévõ rendõrökbõl verbuválódott mentõcsapat tagjai – életük kockáztatásával – sebesülten húztak ki a Dunából) Utána már csak a sorozatokat hallottuk. Szörnyû volt. A bombázások is állandósultak, bombatölcséreken, holttesteken át, menekültünk vissza Budára. Búvóhelyek sorait jártuk végig: lakásokat, pincéket. Mindenhol vegyes öszszetételû társaság volt: egyenruhások, civilek egyaránt. Nem volt vizünk, de ételünk sem. Öszszes kincsem egy zseblámpa volt, amíg a nyilasok ránk nem találtak, és el nem vették. Aztán elvezettek bennünket kihallgatásra a pártszékházukba. Veréseket kaptunk, és a pincében lövések is dördültek. Utólag Máté György Budapest szabad! címû könyvébõl tudtam meg, hogy Kun András páter „vendégszeretetét élveztük”. Õt késõbb háborús bûnökért kivégezték.
Késõbb egy segítségünkre küldött rendõr õrnagy és csapata szabadított ki minket a nyilasok karmaiból. Budán, a Vérmezõnél egy iskolában kaptunk menedéket. Ott akkor már házról, házra folytak a harcok. A lakosság a házakat összekötõ pincerendszeren keresztül engedte át az oroszokat, mert február elejére mindenkinek elege volt már mindenbõl. Nekem rengeteg sebesültet kellett volna ellátnom, de kötszerem nem volt. Vizünk is úgy, ha havat olvasztottam. Élelmünk sem volt néhány kilogramm kockacukron kívül. Az tartott életben, meg a hólé.
Aztán tovább menekültünk a Logodi, majd a Mészáros utcába. Mindenhol tömegnyomor és embertelen körülmények voltak. Viszontagságos körülmények között menekültünk a Lánchíd budai hídfõjénél lévõ alagúthoz, ami biztonságosnak ígérkezett. Késõbb kiderült, itt nem maradhatunk a rengeteg sebesült miatt. Ezt követõen egy Hunyadi János utcai pincében kaptunk menedéket, ahol egy sebesült tisztet ápoltam. Itt ért bennünket február 11-e, amit manapság kitörés napjaként emlegetnek. Hitler csodafegyvere helyett megismerkedtünk az orosz katyusák üvöltõ hangjával. Egy idõ után már meg tudtuk különböztetni a harci gépek és a becsapódó lövedékek hangját. Százával feküdtek a halottak mindenhol: utcákon, tereken, kapualjakba bedobálva.
Aztán a hónapokig tartó borzalmak után megjöttek az oroszok. Voltak köztük olyanok, akik csokoládét, kenyeret osztogattak. Voltak, akiknek igazolványokat, dokumentumokat ígértek, köztük a páromnak is. Én akkor láttam õt utoljára. Legtöbben a GULÁG-on végezték. A párom, mint késõbb megtudtam öt évet húzott le Szibériában. Hazaérkezésekor az állomáson az ávósok várták, vitték további kényszermunkára. Tehát én ott maradtam a pincében, közben az oroszok puskákat, órákat kerestek. Nagy csereberék történtek, hatalmas volt a káosz. Volt, aki szült, volt, aki haldokolt. Este kezdõdött a komolyabb járõrözés. Én, mint nõ nem érdekeltem õket, mert nagyon megviselt állapotban voltam. A hajamat bepúdereztem, így teljesen õsznek tûntem és egy nagyon ronda drótkeretes szemüveget tettem fel, mert hallottunk már egyet-mást. A mellettem lévõ asszony már nem volt ilyen elõvigyázatos. Ott vele a gyermeke, és mások szeme, illetve füle hallatára történt meg az, amire a propaganda figyelmeztetett. A részeg katona nem volt tekintettel semmire és senkire. Aztán reggel lett. Jött a többi orosz, hogy „davaj krumplit pucolni!”
– Már megbocsásson, de úgy hallottam, a „krumplipucolás” az oroszok olvasatában egészen mást jelentett. Tévedek?
– Nem! Aki megtetszett nekik, azt megerõszakolták. Ez így volt. De akadtak tényleges krumplipucolók is. Sõt más munkákat is kaptunk. Halottakat válogattunk, állati tetemeket takarítottunk el. Fagyos utat csákányoztunk, téglát hordtunk. Téglahordás közben, amikor lazult az õrség figyelme, sikerült meglépnem. Aztán sorba vettem ismerõseimet, hogy hova mehetnék. Így kezdõdött botorkálásom a romok és hullák között barátnõimet, rokonaimat keresve. A fedélnélküliség érzésével egy életen keresztül visszatérõ rémálmot szereztem be.
Miután a megtalált ismerõseimnél, rokonaimnál nem maradhattam, elhatároztam, hogy Budapestet otthagyva elindulok Somogyba võlegényem szüleihez. Ám az már egy másik történet…
Czene Csaba