Dömötör Miklósné negyven évet töltött a pedagóguspályán. 1975 és 84 között az Úttörõházat vezette, ebben az idõszakban épült meg a közelmúltban felújított csillagda is. Mint meséli, nem volt könnyû az ötletét elfogadtatni a párt akkori nagyságaival, ám mégis sikerült. Igaz, rafinált módon: meggyõzte õket, hogy a materialista neveléshez szükséges az obszervatórium.

– Újudvaron kezdtem pedagógusi pályámat, Galambokra, majd a Zrínyi Miklós Általános Iskolába, ezt követõen pedig 1975-ben az Úttörõházba kerültem – idézi fel az életpálya kezdeteit Dömötör Miklósné.

– Akkoriban minden fiatal pedagógus vidéken kezdte a pályafutását, s én azt hiszem, ezt a gyönyörû hivatást legjobban a kis falvak iskolájában lehet elsajátítani, ahol a tanárember a papot követte a társadalmi hierarchiában. Nem csak szem elõtt volt, de példát is kellett mutatnia. De igazából nem akartam én tanár lenni, a jogi egyetemre jelentkeztem. Ahogy az lenni szokott, nem nyertem felvételt elsõre, s hogy a következõ felvételiig csináljak is valamit, elmentem képesítés nélkül tanítani. Több évet töltöttem Újudvaron, s az annyira meghatározó volt az életemben, hogy amikor felvettek a jogi egyetemre és a tanárképzõre is, én gondolkodás nélkül az utóbbit választottam.

– Utólag nem bánta meg?

– Nem. Amikor visszamentem elköszönni a gyerekektõl, hogy megyek a jogi egyetemre, összeborultunk, volt sírás-rívás, s ez annyira meghatott, hogy inkább „visszafordultam”. Galambokon amúgy sokat tanultam, de még többet a Zrínyiben, ahol tulajdonképpen az idõsebb kollégáktól lestem el a tanítás módszertanát. A mai pedagógusképzésben egyébként pont erre a nagyon lényeges ismeretanyagra nem fordítanak kellõ figyelmet, úgy látom. Elõfordult, hogy az igazgató teljesen váratlanul beült hozzánk, s nekem elõtte kellett letanítanom az órát, amit aztán együtt kielemeztünk. Ezekbõl szintén sokat merítettem. Amikor bekerültem a városba, a sok gyerek láttán elõször az jutott eszembe, hogy vajon mit csinálnak ezek a gyerekek a szabadidejükben? Már akkor is voltak csellengõk, s úgy gondoltam, nem jó ez így. Volt egy telkünk a Csónakázó-tónál, mindig oda jártam a gyerekekkel, biológia-túrákat szerveztünk, s ha lehetett, nyáron is együtt voltunk. A szülõk egyébként tudták, hogy jó helyen vannak a gyerekek. Egyfajta megszállottként úgy éreztem, nekem ezt kell csinálnom. Ezért nagyon örültem, amikor 1975-ben elnyertem az Úttörõház vezetõi posztját. Ez akkor nem politika volt, soha nem a politika miatt csináltam valamit, boldog voltam, ha a gyerekeknek hasznos idõtöltést tudtam szervezni. Amit lehetett, mindent megragadtunk, óriási dolog volt abban az idõben, hogy egy vidéki úttörõház gyerekei bejutottak a televízióba, a Tízen Túliak Társasága címû mûsorba, mert mi bejutottunk. 1978-ban történt mindez. Csináltunk egy vívó szakkört is, amibõl kinõtte magát egy nemzetközi vívóverseny. Képzelheti, mi volt itt, amikor a nyugatnémet csapat megérkezett – a rendõrök árgus szemekkel figyelték minden lépésüket. A fõvédnökök egytõl egyig világbajnokok voltak. Olaszok, bulgárok, nyugatnémetek jöttek akkor a Fabik Károly Úttörõházba. Ezt nagyon nagy dolognak tartottam akkor, de meg kell, hogy mondjam, késõbb hallgattam is miatta éppen eleget… A vívás nagykanizsai története szempontjából kiemelném Büki Pálnét, Dr. Horváth Györgyöt, a tanár úr vezette a gyermek vívószakkört, de a legfõbb szervezõ a nagyszerû Bálits Károly volt. Ennek kapcsán készült el a vívóterem, majd jött a világverseny.

– Kevesen tudják, de Ön a csillagda „szülõanyja” is.

– Soha nem reklámoztam magamat, pedig az egykori Úttörõház udvarán lévõ, a Nagykanizsai Amatõrcsillagász Egyesület tagjai által épp a közelmúltban felújított obszervatóriumért komoly harcot kellett vívnom a helyi pártnagyságokkal. Aztán végül sikerült õket meggyõznöm arról, hogy a materialista világképre neveléshez bizony, jól jönne egy ilyen csillagvizsgáló. Ez úgy tetszett nekik… Egy csillagászati gyakorlókertet is megálmodtam, s elmentem érte még Dunabogdányba is, mert ott volt már ilyen. Azt is megépítettük, s miután eljöttem, felszámolták, de ne beszéljünk most arról, hogy miért. A csillagda viszont – legnagyobb örömömre – ma is áll. Óriási szervezõmunka kellett a megépítéséhez, ezt én végeztem, a szakmai hátteret pedig Vilmos Mihály, az interkozmosz-szakkör vezetõje adta. A város szinte valamennyi nagy vállalkozása segített. Képzelheti, a DKG dolgozói mennyire örültek, amikor a kupolát – amihez foghatót addig még nem csináltak – többször vissza kellett hozni, hogy a méreteket és a mûködést pontosan beállítsuk.

– Mi a legszebb emléke negyvenévnyi pályafutásából?

– A nemzetközi vívóverseny, ami nagy dolog volt abban az idõben. A fõvédnök Elek Ilonával akkor kötöttem barátságot, a kapcsolatot a késõbbiekben is ápoltuk. Életem legszebb emléke mégis az, amikor a Nagyrác úti iskolába járó gyerekek szülei elismerésre javasoltak az akkori polgármesternek. De nem csak öröm, bánat is jutott, éppen a Nagyrác úti Általános Iskola miatt. Szomorú vagyok és elkeserít, ami történt, történik a korához képest rendkívül kulturált, modern épülettel, amit még Klebelsberg Kunó építtetett 1928-ban. Az egykori csodából mára romhalmaz lett. Így múlik el az életünk is…

Horváth Attila