A Mûemléki Világnap alkalmából Építõk és építtetõk címmel régi tervrajzaiból rendezett kamara kiállítást a Thúry György Múzeum. Száraz Csilla múzeumigazgató köszöntõ szavai után a kiállítást Tarnóczky Attila pedagógus, helytörténész ajánlotta a vendégek figyelmébe. Kunics Zsuzsa történész, muzeológus szintén épületek történetérõl szólt a Vendéglátóhelyek a kanizsai Fõ téren a dualizmus idején címû elõadásában. Napjainkban sokat hallhatunk, olvashatunk az Erzsébet tér rekonstrukciójáról. Egyelõre markológépek dübörögnek a helyszínen, év végére azonban befejezõdnek a munkálatok. Felújításával a város régi történelmi hangulatát kívánja felidézni a városvezetés.

Az utazók pihenését és a lovak ellátását szolgáló elsõ uradalmi vendégfogadók a 18. században a városba vezetõ forgalmas utak mentén, és a városközpontban létesültek. A 19. század közepén a nyugati irányból érkezõ utasok a jelentõs forgalmú kiskanizsai vendégfogadóban és a Király utca elején a Bárány fogadóban szállhattak meg. Somogy felõl érkezve a Soproni (a mai Teleki) utcában az Ökör, s a városközpont felé kicsit beljebb, a Sas fogadóban kaptak szobát. Ezek szerényebb, négy-hat szobával rendelkezõ vendéglõk voltak, udvarukon kutak, a lovak és kocsik számára istállók, fészerek, magtárak álltak. A város két legjelentõsebb vendégfogadója a városközpontban a hercegi várral szomszédos Korona Szálló, és a Fõtér sarkán álló uradalmi kvártélyház, a késõbbi Zöldfa Szálloda volt. A Korona Szálló emeletén a 19. század közepén tizenkettõ, majd tizenhat elegánsan berendezett szoba, a földszinten kávéház, étterem, kerthelyiség szolgálta az utazók és a helyi vendégek kényelmét. Ugyanebben az idõben, átalakítása után harminchét szobájával a Zöldfa Szálloda már a város és a régió legnagyobb szállodája volt. Az 1870-es évekre a vendéglátóipar a legjövedelmezõbb iparágnak számított a városban.
Elõadásában Kunics Zsuzsa –ezek közül – a Fõtéren létrejött és virágzó, átalakuló, egymást követõ, sokszor egymással versengõ vendéglátóhelyekrõl, szállodákról, kávéházakról beszélt.
A Fõtér kialakulásakor (a török kiûzése utáni idõszakban, a 18. század elején) még a központi fekvése és a tágassága volt a döntõ. A Fõ úttal együtt „Piartzi utcaként”, késõbb „Piartz” néven tüntették fel, mely jól tükrözi a tér funkcióját.
A heti piacoknak és országos vásároknak helyt adó nagyobb térség körül magasodtak a városképet meghatározó elsõ hivatali épületek, itt jött létre az új városmag. Az uradalmi épületek közül kettõ is itt kapott helyet a 18. század közepén: a csaknem teljes déli oldalt elfoglaló „Ser Ház és Boltok” néven szereplõ épület, késõbbi nevén a Vasemberház, az észak-nyugati oldalon pedig az uradalmi kvártélyház, a késõbbi Zöldfa Szálló.
A nagyobb kiterjedésû középületek mellett a 19. század elejétõl sorra épültek a városi polgárok, kereskedõk lakásainak és egyben üzleteinek, vendéglõknek, szállóknak, kávéházaknak helyt adó épületek. A 19. század második felében a tér már nem egyszerûen egy „térség”, nem csak a város legforgalmasabb piactere, hanem a város gazdasági és hivatali életének központi helye, valóban „fõ tere”. Az itt álló hivatalokban (adó-, illetékhivatal, törvényszék, posta, távírda) s a közvetlen szomszédságban álló Városházán intézhették a városlakók hivatalos ügyeiket. A heti piacok, a vásárok és a téren körben elhelyezkedõ üzletek nemcsak a városlakóknak, a környékbelieknek, a vásárlátogatóknak, hanem a viszonteladóknak is minden igényt kielégítõ bevásárlási lehetõséget nyújtottak. A vásárokra idesereglett több ezer embernek, és az utazók szállását, ellátását a téren sorra nyíló szállodák, vendéglõk, kávéházak biztosították. Az említett uradalmi épületek is többé-kevésbé a vendéglátást szolgálták: A szerzõdésekben „Piarczi nagy épület”-nek, késõbb Vasemberháznak nevezett terjedelmes épületben már az 1830-as években negyvenkét emeleti szobát adott bérbe az uradalom. A földszinten a „Nagy Serház” mellett tizenhét bolt és két mûhely mûködött, és a két városi kávéházból is az egyiket itt üzemeltette Vakkant János az 1840-es évekig. Ugyancsak a bérleti szerzõdések szerint volt az épületben a 19. század közepén egy „vendégfogadó” is, valószínûleg egy kocsma. A másik uradalmi épület, a „dombi-korcsma” helyén már eleve vendégfogadónak épült Kvártélyház állt.
Nem tudni, pontosan mikor kapta a Zöldfa nevet, de egy 1837 márciusi összeírásban az uradalom által haszonbérbe adott létesítmények között már „Zöldfa avagy Dombi fogadó” néven említik. A szállóban harminchét szoba, három terem várta a vendégeket. Valószínûleg az 1830-as években végzett jelentõs épületbõvítéskor készült el híres emeleti nagyterme. Az udvarban nagyméretû istálló, kocsiszín, fészer, magtár állt.
Az emeleti dísztermet a szálló bérlõje, Reindl Károly1843-ban úgy hirdette, mint amely az elõkelõ s kényelmes beosztása, s pompás díszítése folytán az ország legszebb termeihez sorozható. A század közepén a szállót már a város és a régió legnagyobb szállodájaként ismerték. Nagytermében híres bálokat, koncerteket, színielõadásokat tartottak, udvara a vándorszínészek, cirkuszosok játékhelyéül szolgált. Az 1860-as évek híres megyebáljainak, és a január 7-ei „hetes báloknak” is a Zöldfa adott helyet, de itt tartották „táncvigalmaikat” a neves kanizsai egyesületek is. Országos és nemzetközi hírû mûvészek mellett az 1860-as években a Kanizsai Dalárda is rendszeresen „Dalestélyeket” adott négyszáz fõs közönség elõtt.
Kanizsai látogatásai alkalmával mindig itt, „megszokott helyén” szállt meg Deák Ferenc is politikustársaival. A szálló nagytermében rendezték a követválasztási értekezleteket (1869), itt mondta el beszédét például Jókai Mór is Horn Ede mellett.
A nagyhírû Zöldfa Szálló végül 1871-ben bezárt, de sorsa azonnal nem dõlt el. Csak öt évvel késõbb hirdették meg eladásra bútorait, csillárjait, hintóit, kocsijait.
Az eddig megjelent helytörténeti munkák szerint a törvényszék már 1880-tól itt mûködött. Ezzel szemben az épület még éveken keresztül honvédlaktanyaként szolgált, sõt 1884-ben a szálló újbóli megnyitásának terve is felmerült. Az átépítés után végül 1887 tavaszán költözött az új „Igazságügyi palotába” a törvényszék.

B.E.