A kanizsai származású Kovács Lilian, Elveszem szépen címû könyvét mutatták be a minap a Honvéd Kaszinóban. Köszöntõt Cseresnyés Péter polgármester mondott, a szerzõvel Halmos Ildikó igazgató, az est háziasszonya beszélgetett. Közremûködött Ritecz Rita versmondó.

Cseresnyés Péter örömét fejezte ki, hogy egy olyan embert köszönthet, aki Kanizsáról indult és ide tért vissza egy könyvbemutató, s elõtte egy kiállítás erejéig. Reméli, hazatérõ vendégként gyakran köszönthetjük majd Kanizsán. „Kovács Lilian kalandos és egyben értékteremtõ utat járt be elsõ könyvének megjelenéséig” – folytatta a polgármester. „Példaként szolgálhat a könyve sokak számára. Egyrészt azért, mert megmutatja, hogy a gyermekkori álmok valóra válhatnak, másrészt humorral, derûvel kell élni, megélni a mindennapokat.” Végül jó szívvel ajánlotta a könyvet gyakorló és leendõ édesanyáknak, férjeknek, nagyszülõknek és mindenkinek, aki szereti a vidám, kedves családi történeteket.

 – Kinek köszönheted elsõ irodalmi élményedet? – kérdeztük Lillától a bemutató után, melyen jelen volt a könyv fõszereplõje, kislánya, Dalma is.
– Mindenképp anyámnak köszönhetem, aki egészen nyolc éves koromig kitartóan olvasott fel nekem a mesekönyvekbõl. Mesekönyveim sorából nem hiányozhattak a különbözõ tájegységek népmeséi sem, amik bõvelkedtek dallamos szófordulatokban, finom ravaszságban, humorban és erkölcsi mondanivalóban. Szintén mély nyomot hagytak bennem apám színi-elõadásai a mesekönyvek felett. Mai napig emlékszem az írót megmásító mondataira, ám vicces, különbözõ hangú figuráira és heves gesztikulálására. Köszönetet kell mondanom a Rozgony úti Általános iskolai tanító nénimnek Horváth Vilmosné, Marika néninek is, aki nagy szeretettel és türelemmel tanított meg olvasni. Amikor már ment az olvasás, véletlenül akadt kezembe Gerald Durrel egyik regénye, melynek olvasása szenvedélyemmé vált, és elolvastam az összes magyarul megjelent kiadást. A könyvek annyi finom, de szeretetteli csipkelõdéssel szóltak családjáról, és olyan eltúlzott karakterekkel vitte végig hihetetlen, távoli tájakon lévõ kalandjait, hogy letehetetlennek tartottam valamennyit.
– Mikor próbálkoztál elõször az írással?
– Már 18 évesen, de a puszta irodalmi, elméleti tudás nem elég az ilyesmihez. Magyar szakra szerettem volna jelentkezni, ezért Harkány László tanár úr segített felkészülni az egyetemre. Míg addig csak saját szeszélyembõl csemegéztem a könyvek között, az õ irányításával rájöttem, még semmit sem olvastam el, amit el kellett volna. Egy év alatt olyan színesen, és kedvet adóan ismertetett meg a különbözõ nemzetek irodalmával, hogy hatására egy év alatt talán több könyvet olvastam el, mint elõtte tíz év alatt. Ennek ellenére nem vettek fel egyetemre.
– Hogy alakult tovább az életed?
– Az érettségi utáni években aranymûves szakmát tanultam a Budapesti Szolgáltató és Kézmûves Ipari Szakképzõ Iskolában, de rájöttem, nem ezt képzeltem el magamnak. Jövõképem elsõ látomásait anyám egyik polcon porosodó könyvének köszönhetem, amit véletlenül emeltem le takarítás közben. Ez a könyv Michelangelo Buonarroti verseskötete volt. Úgy éreztem, mintha ezek a versek megtanítottak volna arra, mi a szenvedély, a szerelem, és az elvakult hit valamiben. Bár ekkor még csak homályos érzések kavarogtak bennem, talán mégis ez volt az elsõ alkalom, hogy mûvész akartam lenni. Az, hogy végül szobrásszá váltam, elsõként Sipos Maricának köszönhetõ, aki gondosan felkészített az összes létezõ mûvészeti ágra, amit egyetemen tanítanak, majd mikor eljött a jelentkezés pillanata és én nem tudtam választani, így szólt hozzám: "Lilikém! Ne légy már olyan ostoba! Te szobrász vagy, add be oda is jelentkezésedet!" Bár nevettem rajta, de beadtam.
– Három évvel ezelõtt el is végezted a Pécsi Tudományegyetem Mûvészeti Karának Szobrász Szakát kitûnõ eredményekkel. Mi történt a diploma átvétele után?
– Azonnal teherbe estem. Születendõ gyermekem fenekestõl felforgatott mindent, amit addig hittem magamról, az életrõl, és annak rendjérõl. Megszoktam, hogy én vagyok a tervezõ, az irányító, a munka elvégzõje, de ezúttal alá kellett vetnem minden akaratomat valaki másnak, méghozzá akaratom ellenére. Valakinek, akit nem én választottam magam fölé. Ez sok harccal járt kettõnk közt eleinte, és éreztem, hogy egyre negatívabban gondolkodom a jövõképem nem tervezett alakulásáról, és a testem irányíthatatlan változásairól.
– Ezért írni kezdtél!
– Elõször kedves kerámia mesteremnek, Nagy Mártának írtam. Mivel rendkívül tisztelem szellemiségét és munkásságát, nem tartottam méltónak magam arra, hogy nyavalygásokkal traktáljam. Emiatt minden, ami zavart, humoros köntösbe burkolva ért el hozzá. Átírva, viccelõdve, apró hétköznapi dolgokat, semmiségeket eseménnyé felnagyítva szórakoztattam õt, és magamat. Visszajelzései mindig pozitívak és erõt adóak voltak. Ezért még többet írtam. Végül a barátaimnak is írtam. Írtam egészen addig, míg a lányom át nem szokott a rendes evésre. Ekkor a férjem azt kérdezte: "Miért nem írsz egy könyvet, ha úgy is annyit írogatsz?" – "Bolond vagy! Nem vagyok én írónõ! Sosem tanultam ilyesmit." – feleltem, és nevetve meséltem el a férjem ötletét a barátaimnak, akik csak ennyit mondtak erre: "Hát írj! Miért ne?" – így kezdõdött. Élt bennem a szobrász alkotásvágya, ezért nem volt szükségem a sok biztatásra, és megírtam az elsõ könyvemet. Közeli barátaim pozitív visszajelzései, újabbak írására ösztönöznek.
B.E.