Aki mûvészettel foglalkozik, annak ismerõs lehet az olajfesték és a terpentin szagának különös elegye, vagy annak a gondos elõkészületnek a varázsa, amit a vászon vakkeretre feszítése jelent. Egyeseknek ez egyfajta rituálévá is válhat. Persze mindez csak kellék az igazi munkához, az ember elméjében-lelkében lakozó gondolat vagy érzés kifejezésére. Több mozaikból tevõdik össze a mûvészet különös világa. Vajon tényleg különös? Annyira távol került már az ember a mûvészettõl, mûvészektõl, hogy csak valamiféle habókos miliõnek, tõle teljesen idegennek tudja elképzelni? Nekem volt szerencsém megtapasztalni az ellenkezõjét. Szabó Gabriella harmadéves festõ szakos hallgató, elsõ helyezést ért el a rangos Országos Mûvészeti Tanulmányi Versenyen – azaz az OMDK-n – így, mint mondta, visszaigazolást kapott arról, hogy van értelme annak, amit csinál. 

 – Nemrég elsõ helyezést értél el az Országos Mûvészeti Tanulmányi Versenyen. Mit lehet tudni errõl a megmérettetésrõl? Milyen munkákkal pályáztál?
– Az Országos Mûvészeti Tanulmányi Versenyt – amelyet az Országos Tudományos Diákköri Konferencia, és ezen belül az ötödik Országos Mûvészeti Diákköri Konferencia rendez meg – kétévente biztosít szereplési lehetõséget, ez tulajdonképpen az Országos Tanulmányi Verseny mûvészeti szekciója. Az idei alkalom jubileumi volt, harminc éve szervezik meg ezt a megmérettetést. Egy festménysorozattal pályáztam, a versenyre beküldött képekkel most jutottam el egy kísérletezési idõszak végére, amelynek során az úgynevezett gesztusfestéssel, érzelmek visszaadásával próbálkoztam. A kutyámról készült fotókról festettem sorozatot, a fekete-fehér fényképeket hosszú expozíciós idõvel készítettem, így az állat alakja elmosódottá vált. Azért választottam ezt a témát, mert a már meglehetõsen öreg és beteges kutyám nagyon közel áll hozzám, így egy kissé az elmúlástól való félelem is benne bujkál a képek üzenetében. Az úgynevezett gesztusfestészet megfelelõ volt ehhez a témához, hiszen lehetõvé teszi az érzelmek kifejezését. Elõször a verseny kari fordulóján szerepeltem a sorozattal, majd az itteni sikeres szereplésnek köszönhetõen jutottam tovább az OMDK-ra ahol a festõ kategóriában és a saját szekciómban elsõ helyezést értem el. Emellett kaptam egy különdíjat is, melynek keretében meghívtak a Csongrádi Mûvésztelepre, ahova mesteremmel, Nyilas Mártával fogunk elutazni a nyáron. Meglepetésként ért az egyik bank által meghirdetett Amadeus ösztöndíj- pályázat eredménye is, ide a kutyás sorozatom néhány másik darabját küldtem be, és beválasztottak az elsõ tizenöt legjobb alkotó közé. A bank minden pályamunkáért százhúszezer forintos ösztöndíjat ajánlott fel. Visszatérve az OMDK-ra, nem elsõsorban a nyeremény anyagi része miatt érzek örömet, inkább azért, mert most elõször érzem azt, hogy egy független zsûritõl is komoly visszaigazolást kaptam.
– Már óvodás korod óta foglalkozol festéssel. Hogy alakult ki benned a festés iránti vágy, érdeklõdés?
– Tulajdonképpen Ludvig Zoltán indított el ezen a pályán, õ "fertõzött meg" a mûvészet szenvedélyével, hiszen már óvodás koromban is a kendlimajori mûvészeti kurzusokra, illetve egy mûvészeti stúdióba is jártam, ahol korosztályra bontva foglalkoznak a gyerekekkel. Tulajdonképpen mindkettõ szabadiskola volt. Aztán az általános iskola végén Ambrus Márta keramikusmûvész készített föl a Pécsi Mûvészeti Szakközép Iskolába felvételiére. Érdekes, hogy kiskoromban a „mi leszel ha nagy leszel” kérdésre mindig azt válaszoltam, hogy festõmûvész, de középiskola elõtt mégis úgy gondoltam, hogy a grafika jobban érdekel. Aztán a festõ tanár „elrabolt” a grafika tanártól. Utólag nagyon hálás vagyok neki, amiért meglátta bennem a festõi vénát, és azt, hogy a festés adja meg nekem az igazi szabadságot. Azt szokták mondani, hogy nem minden grafikusból lehet festõ, de minden festõbõl lehet grafikus. Jelenleg harmadéves vagyok az egyetemen, ahol próbálom bepótolni a kimaradt grafikázást is, de változatos a tantárgyak repertoárja: tanulunk szitanyomást, mûvészettörténetet, sokszorosító grafikát, anatómiát, tér- és tárgyábrázolást, valamint textilt – amelyet a kanizsai származású R. Fürtös Ilona tart – de ha úgy tartja kedvünk, akkor átmehetünk a szobrászokhoz egy kicsit mintázni. Nagy álmom, hogy az egyetem doktori képzését is elvégezzem, persze ezt bizonyos szakmai munkásság megléte után lehet megtenni, úgyhogy ez azért idõben még odébb van.
– Milyen munkákon dolgozol mostanában?
– Továbbra is foglalkoztat „a kutyám és én” témakör. Úgy gondolom, hogy azáltal tanulok a legtöbbet, ha azt erõltetem, ami nem megy, így egyszerre festek absztrakt és realista módon is. Ugyancsak most dolgozom egy sorozaton, amelynek az a különlegessége, hogy nemrég jutottam hozzá régi, megfakult kottákhoz, amelyeket felragasztottam egy farostlemezre, és erre festek fecskéket, mert ezek a madarak a villanydróton üldögélve a ritmusra emlékeztetnek. Ehhez kapcsolódóan hívtak meg a pesti Katona József Színházba, ahol az egyik programsorozatuk keretében kisgyerekek fognak improvizálni zongorán Liszt Ferenc hatására – az idei év ugyanis Liszt-emlékév. Ehhez kellene ecsettel gesztusokat rögtönözni a zenére.
– Az áprilisban rendezett Testvérvárosi Mûvésztelepen hány képet készítettél? Hogyan teltek a napok az alkotótáborban?
– A mûvésztelepen is festettem három kutyás képet, azzal kísérleteztem, hogy a fekete-fehér képeket negatívjaikként festettem meg, tehát ami a képen eredetileg fehér-vagyis a kutya-azt sötétre festettem. Ezen kívül két tájképet is készítettem Kendlimajorban. Megismerkedtem egy új technikával Ludvig Zoltán által, a grafit segítségével értem el egy ugyancsak elmosódott hatást. Miután véget ért a mûvésztelep, akkor kapott el igazán az ihlet, ezután kezdtem el ontani a képeket. A rákövetkezõ héten Sopronba utaztam, aztán pedig az Amadeus pályázatra készültem, így elég sûrû volt az elmúlt idõszak.
– Minden évben részt veszel a Kendlimajorban rendezett mûvésztelepeken?
– Eddig egy mûvészeti kurzuson szerepeltem, idén hívtak meg elõször az alkotótáborba. Walter Gábor kurzusa jelentette eddig a legtöbbet számomra, az õ óráin kezdtem el temperamentumosabban festeni. Ekkor éreztem, hogy ez az a festészeti mód, ahogy folytatni szeretném a munkát, tehát egészen reálisan, ugyanakkor mégis festõien megoldva a formák ábrázolását. Még mindig úgy érzem, hogy ez volt a legerõteljesebb hatás az életemben, az ekkor készült mûveimben van valami több, mondhatni „kraft”. A kurzuson jórészt plein-air festészetet mûveltünk, reggel korán keltünk és kimentünk festeni a szabadba. A mostani mûvésztelepen is az tetszett, hogy láthattam a többi mûvészt munka közben. Nekem sajátos munkamódszerem van, festés közben ugyanis zenét szoktam hallgatni, közben táncolok is, és így különös mozdulatokkal készül a festmény.
– A közös munka során gondolom a többi mûvész is hatással van rád.
– Ez így van. Ráadásul a kurzuson és a mûvésztelepen is kialakult egy barátságos, alkotás szempontjából is kedvezõ légkör. A magyar, az angol és a német különleges egyvelegével próbáltunk szót érteni egymással, úgyhogy emlékezetesek maradnak ezek az élmények.
– Mik a jövõbeli terveid?
– Ezen gyakran gondolkodom. Mindenképpen szeretnék tanítani – ha végzek az egyetemmel, akkor szakközépiskolában már oktathatok –, ha fölvesznek a doktori iskolába, akkor már egyetemen is tevékenykedhetek. Ha így lenne, akkor a hobbim lenne a szakmám, a munka mellett festeni is tudnék. Szeretem Pécset, jó lenne ott maradni, de lehet, hogy máshova vezet majd az utam. Azt tudom, hogy nyitott szemmel kell járni a világban.
– Készülsz esetleg egy újabb pályázatra?
– Szeretnék külföldre – Angliába vagy Németországba – utazni az Erasmus-ösztöndíj keretében, ez lehet, hogy majd csak ötödév elsõ félévében fog megvalósulni. Közben szoktak lenni kisebb pályázatok is, amelyekre nevezek. Tervezem, hogy nagyobb méretben fogok festeni, eddig ugyanis körülbelül hatvanszor nyolcvanas képeket készítettem.
– Hogyan szoktak elõbukkanni a festmény-témák?
– Ennek sok módja van. Persze elõször felvetõdik a kérdés, hogy egyáltalán mitõl jó egy téma, hiszen akár egy asztalt vagy egy csendéletet is meg lehet festeni tetszetõsen. Általában olyan témát keresek, ami illik a festészetemhez és amiben önmagamat tudom adni. Gyorsan dolgozom, de vannak olyan munkák is, amelyek megkívánják, hogy többször visszatérjek hozzájuk. Gyakran mûvészettörténet órán lep meg az ihlet, pedig itt pont, hogy inkább figyelni és jegyzetelni kellene, de vannak olyan munkák, amelyeket szinte tálcán kínálják a továbbgondolás lehetõségét. Általában több festményen is munkálkodom egyszerre, és lehet, hogy az eredeti gondolatnak csak a tizenötödik változata fog megvalósulni.
– Egyre több a múzeumokban és a kiállítóhelyeken az olyan mûalkotás, amely értelmezhetetlen vagy megbotránkoztató. Te, mint fiatal mûvész, hogyan viszonyulsz a kortárs mûvészethez?
– Sok esetben úgy gondolom, hogy a kortárs alkotások lényegében elérik a céljukat, hiszen különös vagy épp provokáló voltuk miatt elgondolkodunk rajtuk, vagy legalábbis rögzülnek az emlékezetünkben. Mindenkinek más célja van az alkotással. Alapvetõen a saját elvárásaimnak próbálok megfelelni a festészetemen belül, ugyanakkor természetesen nem csak magamnak dolgozok, hanem a közönségnek is. Próbálok úgy festeni, hogy az mindenki számára emészthetõ legyen. A kutyás képekkel is azt szerettem volna, hogy aki ránéz a képekre, érezze azt, amit én érzek a kedvencem iránt, úgyhogy az alkotás és a befogadás is egy kicsit önzõ dolog, hiszen a nézõ úgyis azt fogja érezni a kép láttán, amit õ szeretne. Szinte mindenféle festészetet tudok értékelni, legfeljebb nem mindegyik mûvet szeretem. Gondoljunk például Barcsay Jenõre – többek között õ készítette a mûvészeti anatómia tankönyvünket – akinek nem okozott gondot megrajzolni egy részletes és ugyanakkor tökéletes aktot, mégis vannak olyan absztrakt munkái, amelyekkel nem tud mit kezdeni a közönség. Szeretem, ha van tartalma egy mûnek, de nem kedvelem, ha egy alkotás csak úgy nyersen, önmagáért van, ráadásnak „cím nélkül”. Azt szokták mondani, hogy a mai mûvészet haldoklik, legalább is a barokk óta inkubátorban van. Próbálok úgy alkotni, hogy az élet minden percében megtaláljam az alkotás örömét, és mindenben a szépséget keresem. Imádom azt, amit csinálok, óvodás korom óta ezzel az érzéssel kelek fel minden nap, nem is lennék önmagam, ha nem festhetnék. Most ráadásul visszaigazolást is kaptam a verseny által, ami nagy erõt ad a további munkához.
Ziegler Anita