Vasárnap délután 14 órakor megszólalt a Felsõtemplom harangja, s nagykanizsai valamint zalaegerszegi huszárok, vitézi íjászok, barantások, székelyek és lovagok bevonulásával vette kezdetét a trianoni megemlékezés a Nagy-Magyarország-emlékmûnél. Egy emberségesebb és igazságosabb magyar jövõ reményében sokan jöttek a helyi lakosok mellett az ország más településeirõl, határainkon túlról az ünnepségre.

A megemlékezés résztvevõit elsõként Cseresnyés Péter polgármester köszöntötte: "És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat. / Mert elfut a víz és csak a kõ marad, / de a kõ marad.”

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezõk!
Wass Albert 1948-ban papírra vetett profetikus szavait tavaly beteljesítettük. Az Országgyûlés június 4-ét, a magyarság tragikus dátumát a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította, majd módosította az állampolgárságról, honosításról szóló szabályokat. Azért tettük ezt, hogy azok, akik az 1920-as diktátum után - bár magyarnak születtek -, mégis egy másik állam polgáraivá váltak – ismét magyarok lehessenek.
Nemcsak lelkükben, hanem a hivatalos dokumentumok szerint is. A Nemzeti Összetartozás Napja azt jelképezi – mint azt a törvényben is megfogalmaztuk -, hogy „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság.”
Egy évvel ezelõtt tehát az Országgyûlés olyan döntést hozott, amelyre méltán lehetünk büszkék: elfogadtuk a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételrõl szóló törvényt. Közel egy évszázad - 90 év - után e napnak végre nevet tudtunk adni. Ezt a jogszabályt már régen várták: várták apáink, nagyapáink, mindazok, akik szenvedtek attól, hogy a magyar állam mindeddig nem mondta ki, hogy minden tragédia és szétszakítottság ellenére a magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek. Ezzel a törvénnyel már nem csak a trianoni békediktátum tragédiájára emlékezünk, hanem arra a hatalmas erõfeszítésre, amelynek köszönhetõen a magyar nemzet újra meg újra meg tudott erõsödni és büszke nemzetként állni a huszadik század viharait, a huszonegyedik század kihívásait, hirdetve az összetartozásunkat.
Nem álltunk meg a törvény elfogadásánál. Annak szellemében elfogadtunk egy országgyûlési határozatot is, amely a Nemzeti Összetartozás napját iskolai emléknappá nyilvánítja, rendelkezik a külhoni tanulmányi kirándulásokról és a Magyarság Házának létrehozásáról. A magyarság összetartozása nem lehet csak egy törvényben deklarált passzus, ezért olyan programokkal kapcsoltuk össze a jogszabályt, amelyek segítenek élõ és kérdések nélküli kapcsolatot kialakítani a Magyarországon és a külhonban élõ magyarok között. Ennek keretében június 4-én a Várból 225 gyerek indult el megismerni a külhoni magyarságot, ám számuk az év végéig eléri a tízezres nagyságrendet. Õk azok, akik magától értetõdõ tényként kezelik a tényt : határon innen és azon túl mi magyarok összetartozunk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A trianoni döntés következtében a 18 milliós nemzet kevesebb mint fele maradt Magyarország határain belül. Ausztria, Csehszlovákia, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére a döntés után több millió magyar testvérünk került.
A Nagy-Magyarország emlékmû erre a visszataszító döntésre és ezután mindannyiunkat összetartozásunkra emlékeztet. Erõsítsük meg magunkban a szót: az emlékmû a fájdalom mellett, és azon felülemelkedve, az összetartozást szimbolizálja.
Az 1920. június 4-én aláírt békediktátum a magyarság számára a XX. század legnagyobb tragédiája. A nagyhatalmi gõg és hatalomvágy mellett a kisebbrendûségi érzéstõl vezérelt mohóság egy befogadó, belsõ békét hordozó, kimagasló kulturális, tudományos, technikai fejlettséget felmutató államot tépett darabokra.
Közép-Európa államai természetesen eltérõ módon viszonyulnak ehhez a gyalázatos döntéshez. Egyesek önazonosságuk megteremtése szempontjából meghatározó eseménynek tekintik ezt a gyalázatot, elfelejtve azt mit kaptak a történelem során közös államunkban.
Mi viszont, megint Wass Albertet idézve, eképpen válaszolhatunk: „És üzenem a volt barátaimnak, / kik megtagadják ma a nevemet: / ha fordul egyet újra a kerék, / én akkor is a barátjok leszek.”
Nos, Kedves Emlékezõk, mára fordult egyet a kerék.
A nemzeti emlékezés a Kárpát-medence közös jövõjét segíti. Az európai értékek és eszmék pedig lehetõvé teszik, hogy a határok nélküli Európában a magyarság ismét együvé tartozzon.
Ez a nemzet bebizonyította, hogy nyelvébõl és kultúrájából építkezve és erõt merítve, e történelmi tragédia után képes volt megújulni. És ez a tapasztalat erõsítheti a hitet, hogy az elõttünk álló történelmi feladatokat is képesek vagyunk megoldani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kettõs állampolgárság megszavazása óta, idén már két magyar ember tett Nagykanizsán állampolgársági esküt; mindketten erdélyiek. Figyeltem az arcukat a Himnusz hangjai közben, figyeltem õket az eskütételnél. Elcsuklott a hangjuk, kicsordult a könnyük.
Õk régóta remélték s bíztak benne, hogy „A víz szalad, a kõ marad, a kõ marad.”
És örömmel mondom: jönnek a többiek is. Júniusban újabb két erdélyi magyar mondja ki városunkban, hogy „Isten engem úgy segéljen!” És tudom: õk ezt nagyon komolyan gondolják.
Kedves Emlékezõk!
Nemcsak Nagykanizsán, hanem az ország számos városában tesznek esküt ezekben a napokban a Kárpát-medence magyarjai.
Így, pünkösdhöz közeledve – talán nem túlzó a párhuzam – hozzájuk szól a Csíksomlyói Mária-ének: „Vándorfecske hazatalál, / édesanyja fészkére száll. / Hazajöttünk, megáldott a / Csíksomlyói Szûz Mária.”

Rózsás János író, volt GULAG-rab, a Nagy-Magyarország-emlékmû szoborbizottságának tagja beszédében kiemelte:
– Nagy idõ telt el hazánk szétdarabolása, fájdalmas megcsonkítása után. Hadd emlékezzem vissza arra a nemzedékre, amelyik a szörnyû veszteségekkel járó elsõ világháború után kénytelen volt szembenézni az õsi magyar föld szétszaggatásával. Amikor minden összeomlott és megrablóink akadálytalanul benyomultak a védtelen országrészeinkre, egyre nyilvánvalóbbá vált a hihetetlen szóbeszéd, hogy a garázda megszállók birtokba akarják venni hazánk értékes területeit, magyar testvéreinket kisebbségbe taszítva. Tiltakozásul, mint a népharag megnyilvánulását, dacosan énekelték elõdeink: „Szõke Tisza haragjában megáradt, / Szilaj habja átszakítja a gátat. / Haragszik, mert azt végezték felõle, / Hogy a magyar az oláhnak, / Csehnek, rácnak adjon jussot belõle. / Tisza vízét magyar könnycsepp táplálja, / Nem is volt, és nem is lesz más gazdája. / Beszélhetnek Párizsban mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje, / Mindörökre csak megmarad magyarnak!” Rémülten hallották a kósza hírt, hogy a betolakodóknak mérhetetlenül megnövekedett az étvágya. Azt akarják a béketárgyalásoknál hangadó francia Clemenceau-nál elérni, hogy teljesen osszák fel az utódállamok között a Kárpát-medencét. Vízszintes vonallal meghúzva, a Balatonon is felesben osztozva, az északi rész a cseheké, a déli rész pedig a szerbeké legyen, egészen a Tisza vonaláig, ameddig aztán elõrenyomulnak a románok, és úgymond megszûnt a barbár, keletrõl szalajtott magyarok uralma a „mûvelt kisebbségük” felett. Valahogy ez már a – különben tájékozatlan és hiszékeny – nagyhatalmak számára is sok volt: Hiszen a határok átrajzolásával mintha – igazságot téve – nemzetállamokat akartak volna létrehozni! Mivel eltüntethetetlenül, letagadhatatlanul színmagyar volt az ország középsõ része, nem lehetett kihúzni alólunk az utolsó anyaföldet is. Így is mérhetetlenül igazságtalan és kegyetlen volt a meghozott döntés. Nyiladozó ésszel emlékszem rá, hogy a felnõttek egyszerûen nem akarták elhinni, hogy a mesterséges, önkényesen meghúzott határvonalak véglegesek maradjanak. Azt tartották, hogy mindez csak átmeneti következménye az elvesztett háborúnak, a förtelmes proletárdiktatúra terrorizmusa miatt rosszhírûvé vált közállapotoknak. Majd kitisztulnak az agyak valahol Nyugaton, és mielõbb igazságot szolgáltatnak a térdre kényszerített magyaroknak. Mennyire hittek a háborút, forradalmat, gazdasági világválságot túlélt akkori nemzedékek, de a felnövekvõ utódok is abban, hogy a nemzetközi közvélemény támogatásával visszaszerezzük az igazságtalanul elrabolt országrészeket, és a Kárpátok hegyvonulata újra hazánk természetes határa lesz. Nem élt bosszúvágy, leszámolási szándék a békességre vágyó nemzetünkben. Az isteni örök igazságról szólt minden, erre tanítottak minket tanáraink, hitoktatóink, szüleink, és errõl szólt a dal: Nem kell nekünk a más folyója, / Nem kell nekünk a mások bérce, / Csak magyar hegy, magyar róna, / Ahogy az Isten rég kimérte! / Nem kell nekünk idegen égbolt, / Egy porszeme sem a világnak. / Csak az kell, ami a miénk volt, / Igazságot, Igazságot Magyarországnak! Sok idõ telt el az óta, az Idõ kerekét visszafordítani nem lehet. A huszadik század katonai, politikai és ideológiai háborúi végzetes sebeket ejtettek minden nemzet önérzetén, valamint valós érdekeiknek érvényesítésében. A pénz esze vesztett és mindenható hatalma napjainkban számos helyen izzó és kiolthatatlan tûzfészkeket lobbantott lángra, válságokban vajúdik a világ. Azonban a mai gondjaink közepette is emlékezni kell a mindeneknek kezdetére, a trianoni békediktátum égbekiáltó igazságtalanságaira. A felnövekvõ magyar nemzedékek igenis legyenek tisztában azokkal a végzetes tényekkel, melyek közel egy évszázada a magyarság sorsának, mondhatnám sorozatosa tragédiájának meghatározói. Szólnunk kell azért is, hogy végre a nyugati államok vezetõi is tudomást vegyenek arról, hogy mit rontottak el elõdeik a nagyhatalmi gõgjükben! Az Európai Unió közössége kikerülhetetlenül kénytelen legyen szembenézni – a saját jövõje, fennmaradása érdekében is –, mitõl borult fel majd egy évszázada az egyensúly ezen a tájon!
Molnár V. József néplélek-kutató, a Magyar Mûveltség Kincsestára Szabadegyetem rendszeres elõadója, a Kárpát-haza egyik meghatározó szellemi vezetõje, drága zalai testvéreimnek szólította a megjelenteket a Kárpát-haza emlékmûve elõtt. A 91 esztendõvel ezelõtt történt iszonyat – hogy bennünket 1920. június 4-én délután 16.35 perckor Wersailles-ben, a Nagy-Trianon kastélyban keresztre feszítettek – nem véletlen – jelentette ki messzire hallhatóan. Ennek elõzményeit vázolta fel beszédében a néplélek-kutató.
Az egyetemes magyar kultúra értékeinek magtartása és átörökítése érdekében kifejtett önzetlen emberi tettekért a Magyar Mûveltség Kincsestára Szabadegyetem Szellemi Tanácsadó Testülete 2010. december 5-én Nagykanizsán, Magyar Mûveltség-díjat alapított. A díjakat Balogh László vállalkozó, Kiss László és Rajnai Miklós Bánffy Miklós-díjas bölcsész, a szoborbizottság szervezõje adta át. Díjazottak: néhai Vitéz Kovács János, volt doni hõs, volt GULAG-rab (a díjat Gréger Imréné Kovács Ágnes vette át), Molnár V. József néplélek-kutató, volt 56-os hõs, a Kárpát-haza szellemi életében végzett szellemi gyógyító és teremtõ-átörökítõ munkásságáért, Rózsás János író, volt GULAG-rab, a nehézsorsú emberek és a sorstársak érdekében önzetlenül végzett munkásságáért, Baráth Béla zenetanár, egy emberöltõn keresztül végzett kiváló és tisztességes pedagógiai munkásságáért, Csizmadia Ferenc nyugalmazott zenetanár-karnagy, egy emberöltõn keresztül végzett kiváló és tisztességes pedagógiai munkásságáért, Rozgics Mária újságíró, aki hihetetlen szorgalmával, becsületes emberi kiállásával, a magyarság érdekeit minden esetben szem elõtt tartava a tisztességes és becsületes magyar nyilvánosság teremtéséért nagyon sokat tett.
A Hevesi iskola diákjai, Baráth Béla és dr. Horváth György, Horváth István Radnóti-díjas versmondó, a Felsõtemplom Szent Imre kórusa, valamint Németh Ferenc zenetanár és hegedûs tanítványai, a Rozgonyi-, a Kiskanizsai-, a Bolyai és a Piarista iskola diákjai mûsorukkal valamennyien hozzájárultak az ünnepség emlékezetessé tételéhez.
B.E.