Június 16-án fiatalok és lélekben fiatalok közös megemlékezésére került sor az ’56-os emlékkertben. A Nagykanizsai Polgári Egyesület rendezésében a résztvevõk egy-egy szál virággal rótták le tiszteletüket a kopjafánál. Karádi Ferenc alpolgármester az alábbi szavakkal vázolta múlt, jelen és jövõ kapcsolatát:

Tisztelt Megemlékezõk, Tisztelt Polgári Egyesületi Tagok, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma, ezen a gyásznapon, amikor az 1956-os forradalmi események kapcsán kivégzett hõsök emléke elõtt kívánunk fejet hajtani, Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós kivégzésének napján, emlékezzünk a névtelen hõsökre is és emlékezzünk azokra is, akik a megtorlás során vesztették életüket a pribékek kezei között. Tisztelet a hõsöknek, tisztelet az áldozatoknak.

1956 õsze engem gyermekként ért, akkor 9 éves voltam, de soha nem tudom elfelejteni azokat a napokat, amelyek során az ablakba kitett néprádióból az a hosszantartó, melankolikus gyászzene szólt. Azt sem tudom felejteni, hogy esténként a géppuskaropogást hallgattuk a hegyekbõl. Mindez egy baranyai, svábok lakta kisfaluban történt. A felnõttek azt mondták, hogy ott tartották magukat legtovább a forradalmárok. Nem tudható, hogy él-e közülük bárki is, de az igen, hogy történelmet írtak, és most rájuk is emlékezünk.
Nagy Imre világos és tiszta, a függetlenség, a demokrácia, az országépítés és a hazafiság jegyében elmondott rádióbeszédei, a "csapataink harcban állnak" közleménye, örökké az emlékezetünkbe véste, hogy van kötelességünk, van tennivalónk a nap minden órájában ezeknek az értékeknek az érvényesítése során.
Nagy Imre 1989-es újratemetésének és az akkori eseményeknek a katarzisszerû hatása, az egész országot lázba hozta. Elemi erõvel szabadult fel a gondolat, elemi erõvel szabadult fel az ember. Az akkori lendület és akarat nélkül ma nem állhatnánk itt hõseinkre emlékezve, de a tennivalóinknak nincs még vége. Befejezetlen a mû. Az országrombolók nem fáradnak. Nagy Imrének és mártírtársainak tartozunk még annyival, hogy a demokrácia megtartását, a hazafiság eszméjének erõsítését és az országépítés nehéz feladatát legjobb tudásunk szerint segítsük elõ. Nem feledjük az '56-os jelszót: „Aki magyar, velünk tart!”
Álmaik akkor nem valósulhattak meg, de mi, a ma élõk, újra kaptunk egy történelmi esélyt Istentõl, hogy gyermekeink jövõjét megóvjuk azoktól az eszméktõl, amelyek saját honfitársainkat küldték a halálba. Ezt ne feledjük.
Emlékük örökké éljen, tisztelet a hõsöknek. – zárta beszédét az alpolgármester.
„Mit ér a kövekre kiontott vér?” – Benke László fájdalmas verssorával zárult az a mûsor, melyben korabeli jegyzõkönyvek idézték fel ’56 hóhérainak szavait. „… nem szabad megengednünk, hogy 1956 kapcsán valamiféle lelkiismereti válság jelentkezzen mindazoknál, akik fegyvert fogtak novemberben” (Horn Gyula) „sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma” (Biszku Béla) „gyorsan és kegyetlenül kell leszámolni velük” (Uszta Gyula) „Uralkodó osztállyal még így el nem bántak, mint mi a munkásosztállyal.” (Aczél György) „A karhatalom ellen sok panasz fut be, szeretnénk az ügyészségrõl is ilyen híreket hallani.” (Münnich Ferenc) „Ha visszamenõleg bírálni akarnám a karhatalom tevékenységét, azt kellene mondani, hogy nem alkalmaztak megtorlást.” (Kádár János) De a forradalom leverésére alakult Katonai Bizottság elnöke, Apró Antal éppúgy szóba került, mint a mosonmagyaróvári sortüzet elrendelõ Fekszi László, vagy a „tiszakécskei hiéna”, Gyurkó Lajos tábornok. A fiú fekszik, nem mernek sóhajtani körül a házak
Elmegy mellette egy patkány és azt mondja: „Gyalázat” – Sík Sándor soraiból érthetõ megvetés szól a saját népüket eláruló gyilkosok iránt. Néven nevezésük – sem országosan, sem Nagykanizsán – még korántsem teljes. Pedig – ezzel mind többen tisztában vannak – nem az ordas eszme gyilkolt, hanem annak zsoldjába szegõdött hús-vér emberek

.
Nagy Imre és mártírtársaira emlékeztek Murakeresztúron is. Itt Cseresnyés Péter a térség országgyûlési képviselõje mondott ünnepi beszédet.

„Kiáltanod kell nap-nap azokért,
Kiket megöltek, elnémítottak,
Így hiteles megbízóleveled
õk írták alá, a némák, a holtak.
Munkások vére üt rá pecsétet,
hallgató föld lett a szavuk súlya,
fölemelt fõvel õk vezessenek,
szabadon, de sose szabadulva”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezõk!

Ezeket a sorokat Tollas Tibor vetette papírra nem sokkal a rendszerváltás elõtt. Szavai az új Magyar Köztársaság egyik legfõbb igazságát, a szabadságért harcolók máig élõ, máig érvényes örökségét fogalmazták meg.
És ennek az örökségnek a hitelességét, értékét az áldozat súlya adja meg.
53 évvel ezelõtt, 1958. június 16-án, hajnali öt órakor, Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst kivezették zárkáikból. Jelképei és egyben áldozatai is lettek õk egy gazságban fogant rendszer lételemének, a bosszúállásnak és annak, hogy a kommunisták még saját embereinek sem kegyelmeztek, ha a vélt igazságukat, amely valójában bûnös cinkosság volt a tömegek ellenében, valaki - tehát akár közülük való is - elárulta.
Tucatnál alig több lépés után ott álltak a három akasztófa elõtt, ahol az elõzõ este ítéletet hirdetõ bíró – amit a három áldozat elvtársainak nyomására hozott szolgai módon - ismét felolvasta a halált hozó sorokat.
Ne legyenek kétségeink: a halálos ítélet nem elõzõ nap és nem a bíróságon született. A valódi gyilkosok, akik cinkosai voltak a bírónak, Nagy Imre és mártírtársainak hóhérai egy pártirodában diktálták korábban a magyar történelem egyik leggyalázatosabb ítéletét.
A jegyzõkönyv szerint Nagy Imrét végezték ki elõször: az orvosi jelentés szerint a miniszterelnök szíve 5 óra 16 perckor „szûnt meg dobogni”. Testét koporsóba tették, és a börtön sétálóudvarán ásták el, jeltelenül. A betemetett gödörre ócska bútorokat, limlomot hánytak.
1961. február 24-én azonban titokban kiásták a koporsókat, köréjük kátránypapírt drótoztak, és átvitték a szomszédos újköztemetõ 301-es parcellájába.
Ott hamis nevek alatt, jeltelen sírokban ásták el '56 három mártírjának földi maradványait. Nagy Imre titkos sírján a "Borbíró Piroska" név volt olvasható.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

22 évvel ezelõtt, 1989-ben fordult a világ kereke. A rendszerváltás lázában égõ országban, több hónapos kutatás után, megtalálták Nagy Imre és mártírtársai nyughelyét. Exhumálták a holttesteket, és június 16-án újratemették õket, ugyanarra a helyre, ahol 1961. óta nyugodtak. Csak ekkor lelt végsõ nyugalmat Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József.
A hatodik koporsó az ismeretlen mártírokat jelképezte, amelyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek.
Az újratemetés legnagyobb vihart kavaró beszédét egy fiatal politikus, Orbán Viktor mondta el. Úgy fogalmazott:
„Valójában akkor, 1956-ban vette el tõlünk - mai fiataloktól - jövõnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendõ húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.”

Tisztelt Emlékezõk!

Orbán Viktornak igaza volt. Az elmúlt húsz év történelme akkori szavait igazolta.
1956-ban és az azt követõ megtorlás éveiben elvették a magyarság jövõjét. A gyilkosok, a hóhérok pedig köztünk maradtak.
Velünk élve dolgoztak – ellenünk.
Albert Camus A magyarok vére címû írásában ezt írta a magyar forradalomról:
„A legázolt és bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik másik nép az elmúlt húsz esztendõben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömõ, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullania – s ez a vérfolyam már alvad az emlékezetben... Nyomorúságuk, láncaik és számûzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet õk nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.”

Hölgyeim és Uraim!

A Magyar Országgyûlés idén elfogadta Magyarország új alaptörvényét. A Nemzeti Hitvallásban kimondtuk:
„Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bûnök elévülését.”
Nem hagyjuk, nem hagyhatjuk megalvadni az áldozatok, hõs mártírjaink vérének emlékét. És méltónak kell lennünk az õ királyi örökségükre, a szabadságra. Azzal is – megint csak Camus-t idézve -, hogy soha, sehol nem áruljuk el õket. És azzal is, hogy soha, sehol nem igazoljuk a gyilkosokat.