Megint szegényebbek lettünk. Megint elment valaki, aki kimondhatóvá tette a szóval kimondhatatlant, láthatóvá a képzeletben láthatót, kézzel foghatóvá a megfoghatatlant, érthetõvé az érthetetlent, és emberi közelbe hozta számunkra és tanítványai számára a megközelíthetetlent. Megint elment a város mûvészeinek sorából valaki, aki nem vágyott sokra, csak arra, hogy adhasson valamit az embereknek.

Elment Farkas Zsuzsa, a Zsuzsa néni, a kiskanizsai tanár, a mûvész, akinek kezével és rajzával gyakran találkozhattunk a városi televízió mûvészeti mûsorának szignál-képsoraiban, de nagyon kevesen tudták, ki veti papírra ilyen bravúros gyorsasággal, remegõ vonalaival, azokat a szép arcokat. A mosolygó arcokat, a merengõ arcokat, a széppé varázsolt arcokat. Az arcokat, melyeket mindig magának rajzolt, de másoknak szerzett örömöt vele.
Mert Zsuzsa néni ilyen ember volt. Ilyen, aki megfestett kincseit szerette szétszórni közöttünk, és mégsem vált pazarlóvá. Mert tanárként is tudta, meg kell osztani másokkal azt, amink van, mert ettõl válunk mi is gazdagabbá. Azt adta át, amit szeretett, és ezért szerettük meg mi is adományait.
Ezek az ajándékok leggyakrabban a gyönyörû rajzok, szép akvarellek, a környezetébõl merített témák voltak. Ha egy pillanatra megállhatott, már papírt, tollat kerített és rajzolt. Mindegy volt mit, kit és hol. Csak rajzolhasson. Ilyenkor felragyogott a szeme, huncutul méregette „áldozatát”, és a különféle papírok tollvonásokat megörökítõ anyagában, remegve lengõ és szálló vonalaival percek alatt újra álmodta a világot. És nagyon örült, ha az elkészült alkotásokat azonnal elajándékozhatta, kiállíthatta, vagy valakinek csak megmutathatta, s így pár vidám percet szerezhetett vele. Magának is.
Nagyon szerette Kanizsát. Bosszankodva szerette. Neki mindig minden lassan történt, lassan alakult, lassan változott. Az õ rajzi tempójához mérve, valóban. Ám lelkesen örült minden újnak, mert az számára új megörökítendõ feladat, rajzi lehetõség is volt. Amíg egészsége engedte, ott volt minden megnyitón, mindennek a bemutatásán, avatásán, s aztán akivel csak találkozott, napokig errõl mesélt. Meg az elkészült új munkáiról. Amíg mesélhetett. Aztán elment, hogy egy másik világban másokat is megörökíthessen.
Amikor január 22-én, a Magyar Kultúra Napján a kanizsai mûvészek HSMK-ban nyíló kiállításán beléptem a galériába, megnyugtató, jó és mégis szomorú érzés fogta meg szívemet. A kiállító alkotók sorában az elsõ két kép Farkas Zsuzsáé volt. A rendezõk így tisztelegtek emléke elõtt. Így õrizték meg, hozták vissza nekünk Zsuzsa nénit örökre. Mert a megrajzolt K-arcokban mindig itt lesz velünk.

Lengyák István