Közel egy éve alakult meg a Takács László Irodalmi Kör. Az eltelt idõszak eseményeirõl, eredményeirõl, az együvé tartozás folyamatáról beszélgettünk Dezsõ Ferenc nyugalmazott pedagógussal, a kör vezetõjével.

– Decemberben múlott egy éve, hogy felvetettem pár gondolatot arról, hogy egyesíteni kell a különálló csoportokat, és egy közösséggé kell kovácsolni az irogatókat, mert csak az együvé tartozással leszünk erõsek, kapunk támogatást, tanulhatunk egymástól, léphetünk fel érdekeinkért. Nyomot hagyni – ez a szándék vezeti az egyént s a közösséget egyaránt, ahogy Váci Mihály írja Esõ a homokra címû versében.

Az elmúlt idõszak alatt botorkáltunk, kóstolgattuk, keresgéltük az útirányt. Hét hónapra készítettünk programot, ami bizony akadozott. Sok volt a tévesztés, de elindultunk az akadályokkal teli úton. Minden hónap második keddjén összejöttünk – hol többen, hol kevesebben – a Halis István Városi Könyvtárban. Köszönetünket és elismerésünket kell kifejezni a város önkormányzatának, hogy a Kanizsai Antológiának immár a 6. száma jelent meg, amikor a Somogy címû irodalmi lap lassan megszûnik, és különbözõ írói közösségek mennek tönkre. A karácsonyi ünnepi mûsorunkon megjelent városvezetõktõl is azt kértük, támogassák a város kulturális életének gazdagodását szolgáló mûvek megjelentetését. Azt gondolom, hogy egy város kulturális színvonalát is jelzi milyen és mennyi kiadványt jelentet meg, mert szól a jelennek, de szól a jövõnek is, megõriz valamit a korról. Még azt megemlíteném, ami alakulásunkkor is felvetõdött, hogy személyemet nem választották, Halmos Csaba, a Mûvelõdési Osztály kulturális referensének felkérésével kerültem e posztra. Az eddigiek során sem választottak soha vezetõt, õk is csak lettek, de ez nem mentség. Nem egyedül vagyok vezetõ, jelenleg Deliné Csere Andrea és Kardos Ferenc segítségével közösen végezzük munkánkat. Az irodalmi közösségnek azonban Nagykanizsán múltja is van, így természetesen meg kell köszönnünk a közösségért végzett munkáját Pék Pálnak, Szoliva Jánosnak, Bakonyi Erzsébetnek és Rirsch Zoltánnak is.

– Mit jelent az egyén, a tagok számára a versírás, és milyen pluszt ad a közösséghez tartozás?

– Írással foglalkozni felemelõ érzés, de nagy felelõsség is. Amikor a mû kikerül az alkotó keze közül, kiszáll a szellem a palackból és önálló életet él. Nem mindegy mi kerül ki tõlünk, mit írunk le. Kertészek vagyunk, fát nevelünk – vagy csak csemetét –, botorkálunk a gondolatok között, hibázunk, vétünk, bármennyire is tiszta a szándékunk. Ezért kell vigyázni minden szóra, amit leírunk. A szónak hatalma van, ahogy Nagy László írta: ha van pártatlan ítélet a költõrõl, az a verse. „Mert megnyugtat e bizonyosság: Hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval, odaadás és felelõsség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen ránk várnak a titkok.” Ez legyen valamenynyiünk hitvallása, vezérmotívuma. Legyen példa, mert csak a nagyok példáját szabad követni. Elérni úgy sem tudjuk, de legalább próbáljuk meg. Akarat és folyamatos önképzés – ebben segít a tizenegy hónappal ezelõtt megalakult Takács László Irodalmi Kör.

– Kik mutatkoztak be eddig a havi összejöveteleken?

– Kiemelném Bakaja Zoltán hegedûvel kísért verses bemutatkozását. Tulok Teréz és jómagam részt vettünk a Kardos Ferenc által vezetett olvasótábor foglalkozásán. Meghallgattuk Fa Ede verselemzéseit, valamint Kókainé Hámorszki Éva, Tóth Árpád Isten oltó kése címû versének elemzését. Minden tagunk részt vett Csónakázó-tavi kirándulásunkon, ahol nyári verseket olvastunk fel.

Bakonyi Erzsébet