Csurgón történt az, mi alant olvasható 2008 januárjában. Egy megható és lelkünket felkavaró, a történelem és az egyes ember szerepének fájdalmas, de példamutató helytállásának lehettünk részesei, tanúi.

A család- a példamutató hûségû feleség, a három felnõtt gyermek, unokák – a Csokonai Vitéz Mihály Református Gimnázium, Általános Iskola volt és mai tanárai, tanulói, barátok és ismerõsök ülték körül a képzeletbeli asztalt, akik 80. születésnapi köszöntõn és a Megszenvedtem ’56-ot címû Csurgói Könyvtársorozatban megjelent könyv bemutatóján vettek részt.

A képzeletbeli asztal középpontjában a Nagykanizsán élõ, az életet megszenvedõ, de a hitét megtartó, a megalázottságban is embernek, és ezen keresztül példának ma is ható Pápa János állt. Balogh Tibor, református esperes, Dr. Bárdi László, egyetemi docens, Kína kutató, Czupi Gyula, a Halis István Városi Könyvtár igazgatója, Ilia Csaba, alpolgármester, Fehér Zoltánné Tüzes Zsuzsanna, megbízott igazgató, Rózsás János, tolmács, író; Szászfalvi László, polgármester országgyûlési képviselõ és – a szervezés kiadás nehéz munkáját magára vállaló – Hosszú Istvánné Pápa Erzsébet köszöntötték méltón Pápa Jánost.

Õ dacos öntudattal, de fájdalmas belenyugvással viselte a kistarcsai tábor tíz embertelen hónapját és a hét évnyi számûzetését az iskolától a tanítástól, mégis felemelt fejjel, az igazság egyszer gyõzni fog tudattal, megbocsátva, de ’56 igazából és tisztaságából nem engedve egy jottányit sem. Ugyanis a kistarcsa utáni hét év is rabság volt. Neki ez volt a legnagyobb büntetés. Hogy kiegészítse felesége tanítói fizetését, jól kamatoztatta a szülõi házból hozott szorgalmat, munkaszeretetet, méhészkedett. Gyermekek helyett a méhcsaládokat nevelgette, és együtt cipelte a sors által rá kiszabott terhet. Míg a méhek virágport, õ gondolataival hordta össze a múló évek emlékeit. Volt idõ, és volt min elmélázni, és megörökíteni az átélt szörnyûségeket. Számûzetésében is példának a szorgalmas kis méheket választotta, s velük szállt, repült emlékgyûjtõ körútra. Így érett és épült a mézillatú csendben a megbánás és megbocsátás erõdítménye, a jövõbe vetett hit, a megírt visszaemlékezés a megszenvedett múltról. És írt és jegyzetelt folyamatosan, s a több száz oldalból Czupi Gyula avatott szerkesztésében jelent meg Pápa János visszaemlékezése. E kötet az egyén, s egy család, egy közösség története. Tiszta emberi hittel, a jövõ iránti elkötelezettséggel szól hozzánk, igazít el bennünket. Eligazít, és igazolja, hogy egy gyenge kis ember micsoda erõvel vívta csatáját. Hite volt csak, ereje fogytán. De nem alkudott, nem volt mire. Felhõs, kormos égben nem látszott a hevülete. De maradt embernek, példának. Bár ajkán a szó lassan megkövesül. S hajthatatlan hajnalok vették el álmát, de gyûjtötték a megvertek a bevonuláshoz már a pálmát. Így vívott az élettel csatát, magát gyõzte le, hogy mások is értsék, higgyék, mire képes az ember. Kiteszi szívét, hogy cafatokká tépjék.

Õt megismervén egy gondolat jutott eszembe: Kegyelem, oh, kegyelem gyere és oldozzad föl, nyúljon érte segítõ karod, lassan majd te is, én is, ugye ugyanazt akarod. Szegény önmagunk mit tehet érted? Felveszem, letaposott emberséged, és viszem, szórom szét, hogy megmaradjon az emlék.

Élete olyan volt, mint egy nagy ütközet, vállára vette terhét, s meggyújtotta az örömtüzet. Micsoda erõt sugárzott e kis-nagy ember. A Csurgón töltött négy év, és a nyolcvan éves kora, mint friss emlék elevenedett meg, s úgy hatott, mint kovász, erjesztõ, lelkesítõ, igazat keresõ, s utat nyitott, míg be nem zárultak a kapuk. Azokat pedig meg kell nyitni, ahogy Nagy Gáspár írta Szabadítót mondani címû versében: „…több évre nyújtott õsz következik kell valami szabadítót mondani a kapuk alatt mielõtt tompán becsukódnék.” Hiszem, hogy kellenek a múltat õrzõ, magukban hordozó emberek, hogy legyen út, melyen tovább lehet haladni, és végigmenni, mert van még tennivaló. Ne engedjük a kapukat becsukódni, és a múltat elfeledni!

Dezsõ Ferenc