Több levélben is lapunkhoz fordultak olvasóink a Szentgyörgyvári hegyet érintõ panaszaikkal. Egyikük a lopásokkal kapcsolatban osztotta meg velünk gondjait, másik levélírónk a hegyi utak minõségét tette szóvá. A levélben felvetett gondolatokkal Bóha Jánost, a miklósfai polgárõrök vezetõjét kerestük fel.
Az egyik levél így szól: „A Szentgyörgyvári hegy sok bosszúságot, szomorúságot okoz és okozott családunknak. A második hegyháton van pincénk, területünk. Szerintem nemcsak a mi változó cigány szomszédjaink, hanem más betelepült cigányokkal is baj van. Hozzánk már ötször betörtek, mindenünket leszedtek, már a cseresznyébõl és egyebekbõl se tudunk hazahozni. Egy éve folyamatosan letörik a vízaknáról a lakatot és lopják a vizet, mi meg fizetünk. A fiam ki is akarja köttetni, annyira elegünk van. Nem is tudunk termelni semmit, csak kaszáljuk a területet. A szomszéd pincét vette meg jó pár éve egy állami gondozásból kikerült cigány fiatalember hitelbe a családjával. De elfogyott a pénzük és már az elsõ télen kivágták a környéken a diófákat és eladták, abból csináltak pénzt. Biztosan nem emiatt, de börtönbe került, és a családja is elköltözött. Azóta egyik család váltja a másikat, hol ez jön, hol az, volt letenyei, somogyi lakója is a háznak.”
 

Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ne forduljanak elõ hasonló esetek, és a tulajdonosok biztonságban érezzék ingatlanjaikat?

A levélben leírtak megfelelnek a valóságnak. Mindent lopnak, ami mozdítható – kezdte válaszát Bóha János. Akik szólni mernek, azokat a pincéjük felgyújtásával vagy veréssel fenyegetik meg. Az egyesület éppen ezért hívja és várja soraiba az új tagok jelentkezését, hiszen önkéntes munkájukkal a saját tulajdonaikat is megvédik. Annyi eredményt már elértünk, hogy egy-két tyúklopáson kívül éjszaka már nincs betörés. A tolvajok tudják rólunk, hogy a polgárõrök éjszaka rendszeresen járják az elsõ két Szentgyörgyvári hegyhátat, valamint a Mórichelyi hegyet, s ha netán látnak valamit, felhívják a rendõrséget. Egy hónapja éppen a „megfigyelõket” ellenõriztünk, akik idõnként személyautóval megjelennek, és különbözõ távolságban leállnak terepszemlét tartani. Nagy baj, hogy mi nem igazoltathatunk – magyarázza az egyesületi elnök, mert ilyen esetben nem kellene kihívni a rendõrséget. A rendszámot hiába írjuk fel, mert nem biztos, hogy a saját autójával érkezett az illetõ.

Ennek ellenére hogyan lehetne mégis megvédeni a telkeket?

Így lehetetlen. Csak abban az esetben tudnám elképzelni, ha életbe lépne valamilyen visszatartó erõ, büntetés, ami miatt meggondolnák magukat. A törvényt mindenkinek be kellene tartani, és olyan jogot kellene adni a rendõröknek, hogy „bevihessék” az ilyen embereket. Hiába állítunk meg valakit – mi, vagy akár a rendõr –, amint éppen viszi a lopott árut, vagy a fenyõgallyat, és megkérdezzük tõle, honnét hozta, azt válaszolja, hogy a Pista bácsitól, nekünk pedig el kell engednünk, mert nem kell semmilyen papírt bemutatnia. Nehézkes a bizonyítási eljárás. Ha nem érik lopáson a tolvajt, és az utcán fogja meg valaki, mert felismeri a kezében a saját tulajdonát, azt is nehéz rábizonyítani. A bizonyítási eljárás módjára is valami mást kellene kitalálni. Emellett egy kicsivel jobb együttmûködésre lenne szükségünk a rendõrséggel. Hogyha a közterület-felügyelõket hívjuk, õk rögtön jönnek. Nincs jól kidolgozva az ellenõrzési lehetõség sem. Aki bírósági határozat alapján nem hagyhatja el a lakását, nincs bevezetve semmilyen iratába se.

Némelyik pórul járt hegyi gazda véleménye szerint be kellene vezetni a kora középkori törvényeket…

Ez nem jó megoldás! A Szentgyörgyvári hegynek az is hátránya, hogy a város közelsége miatt az idegenek egy-kettõre idetalálnak, és adott esetben akár három útvonalon is elmenekülhetnek. Egy-egy cigánycsalád ideköltözésekor hétvégenként akár húszan-harmincan is összejönnek, de nem azért, hogy megtudakolják, mi van a rokonnal, hanem akciókat szerveznek.

Példánk esetében, mit tehet a gazda, ha a vizet is ellopják tõle? Adja el a telkét, a szülõi örökségét, amit szeretne megõrizni és majd az unokáinak továbbadni?

Eladni nem tudja, mert nincs rá vevõ és nincs annyi rendõr, sem polgárõr, aki megvédhetné. A törvényt úgy kellene rendbe tenni, hogy fel lehessen jelenteni az illetõt, és akit ott érek a helyszínen, vigye el a rendõr. Ne üsse meg, ne verje agyon, hanem tegye be a fogdába és három nap múlva kérdezze meg tõle – mint ahogy külföldön is teszik –, hogy mit kerestél ott. Nálunk nem különböztetik meg a rabokat mással a rendes embertõl, mint azzal, hogy ott bent más ruhában jár. A börtön az legyen börtön.

A másik levélírónk így fogalmazta meg a panaszát: „Nagyon örültünk, hogy nekiálltak a Szentgyörgyvári hegy felé vezetõ út aszfaltozásának még akkor is, ha a hepehupákon elharaptuk a nyelvünket. De amilyen gyorsan megjöttek az útjavítók, olyan gyorsan el is tûntek. A vezetõjük elfelejtette, hogy a kátyúk egyharmada megmaradt, ami azóta is tönkreteszi az autókat. A TISZK építésének idején a munkagépek megrongálták az ottani utcarészt. Amikor a finiser megjelent, megörültünk, hogy most aztán végig megy legalább a Potyli hídig, és asztal simaságú lesz az út, de még az általuk tönkre tett domboldalt is úgy hagyták. A hegyi út egyenes folytatása a város útjainak. Az illetékesek szíveskedjenek törõdni vele, mert az adófizetõk mindenért fizetnek, így az utakért is”.

Azt is meg kellene számolni, hány hegyi gazda nem fizeti be az adót a polgármesteri hivatalba, mert az a pénz is nagyon kellene. – fûzte hozzá a levélben leírtakhoz Bóha János. – Tényleg rossz az út minõsége, de nem kell 60-70 kilométeres sebességgel közlekedni rajta, lehet hússzal is. Annyira nem rossz, mintha földút lenne, tele kátyúkkal és sárral. Majd csak egyszer felújítják, ha lesz rá pénz. El lehet menni rajta. Egy hegyi út sosem volt olyan, mint egy sztráda.