A nagykanizsai Olajipari Technikum 1959-ben érettségizett osztálya nevében búcsúzom Kollmann Páltól, volt osztályfõnöküktõl. Négy évig volt testnevelõ tanárunk és 16 éves korunktól az érettségiig volt az osztályfõnökünk. Olyan ember volt, akire sokáig emlékezni fogunk, aki sportolásra buzdított mindenkit, tehetségest és kevésbé tehetségeseket, aki a testnevelésen kívül felhívta a figyelmünket a tanulás mellett a sportolás szükségességére. Megtanította nekünk, hogy milyen kiemelkedõ szerepe van a sportnak egy ember életében, fõleg fiatal korában. Segítségével megtanultuk a szabályokhoz való igazodást, az egyenlõ esélyek biztosításának fontosságát. Felismerését annak, hogy vannak nálunk ügyesebbek, gyorsabbak, hogy azokat, ha nem is szeretni, de tisztelni kell, és önfegyelemmel, akaraterõvel saját képességeinket is növelhetjük. Növeltük is az általa vezetett edzéseken és a versenyeken. Mert szeretett osztályfõnökünk tudta, hogy ez a szint minden fiatal számára kihagyhatatlan.

 Magyar ifjúsági válogatottakat nevelt nõi 80 gáton és 100 m-es férfi síkfutásban. Többen híres versenyzõk nem lettünk, de sportkedvelõk igen. Nem olyan, mint Õ. Mert Õ ízig-vérig sportember volt és pedagógus. Generációknak tanította, hogy uralkodni tudjanak indulataikon,
felismerjék saját érzelmeiket és másokét is. Ne csak saját szemszögükbõl vizsgálják a helyzetet, viseljék el a vereséget is, néha az alávetettséget és a döntésükkel járó felelõsséget is.

Csendes, nyugodt, szeretetre méltó, nagyszerû ember volt. Nagyon sokan sokat köszönhetünk neki, mint embernek, mint sportembernek, mint pedagógusnak és mint osztályfõnöknek. Az osztályozó értekezleteken, érettségin sokat harcolt értünk. Megismertette velünk a közösséghez való tartozás nagyszerû érzését is. Ez az osztály ma is egy közösséghez tartozik.
Tudta, hogy évente tartunk osztálytalálkozót. Ha tehette, eljött és elhozta szeretett feleségét is. Remélem érezte, érezték a feléjük áradó szeretet. Ezeket az éves érettségi találkozókat neki is köszönhetjük, mert Tõle tanultuk meg, hogy a közösséghez való tartozás megsokszorozza az erõt. És ezek a találkozók mind a mai napig nagy erõt adnak nekünk, sajnos most már nélküle.

Kedves Tanár Úr!
Leírhatatlanul nehéz elviselni halálodat, de a Tõled kapott erõvel megpróbáljuk elviselhetõbbé tenni az elviselhetetlent. Biztos lehetsz benne, hogy minden találkozón megemlékezünk Rólad, és ezt Te föntrõl látni fogod. És nem üres szavak, hogy sohasem feledünk.

Tanár Úr, nyugodj békében!

(Az emlékezést Varga Imre írta az 1959-ben érettségizõ olajipari technikus osztályból.)