Felemás érzéssel ültem le a gép elé, hogy lekopogjam mindazt, ami eszembe jut az ünnep kapcsán. Örömömbe furcsa érzés vegyül. Valaki, már nem emlékszem pontosan kicsoda (annyian környékeztek meg és duruzsoltak ezt-azt kezdetben) arról gyõzködött, hogy templomunk Magyarok Nagyasszonyát ábrázoló freskójáról idõvel lemeszelték a koronázási jelvényeket. Így most elsõ szent királyunk munkától-harctól cserzett kezeit tárja „csupán” a Szent Szûz felé.

Milyen galád dolog így meghamisítani az alkotó szándékát – gondoltam, legott meg is ígértem a tavaly velünk ünneplõknek, hogy a hiányosságot pótoljuk, s 2011 nyarára helyreállítjuk a rendet, a kép ismét eredeti szépségében és teljességében emlékeztet majd e jeles eseményre. Azért valami kétség mégis bujkált bennem. Nyomozómunkába fogtam. Így találtam meg a mûvész leszármazottait, akik készséggel elõkeresték az egykori vázlatokat. A skicceken és korabeli fényképeken párna és koronázási jelvények se láthatóak. Hát ennyit a nekibuzdulásról.
Azonban valami mégse hagyott nyugodni. A megszokottól eltérõ ábrázolásban üzenetet sejtek. Amire ilyen módon a mûvész eredeti szándéka szerint a figyelem terelõdik, az maga a felajánlás mozzanata. Szent István királyunk ország-felajánlását pedig az teszi abszolút hitelessé és komollyá, hogy már elõzõleg felajánlotta magát az Örökkévalónak. Élete, a pártoskodó, széthúzó viszonyok közepett tanúsított helytállása, örök értékek iránti elkötelezettsége, jó illatú áldozatként szállt Teremtõje felé. Számára az „Isten, haza, család” nem zengzetes jelszó volt, hanem a mindennapokban megélt valóság.
Amit itt és most eltanulhatunk tõle, az épp a felajánlás nemes gesztusa. Ami nem egyszeri és kimódolt valami, afféle látványosság, polgárpukkasztás, hanem az apró, hétköznapinak tûnõ dolgokban tanúsított rendületlen helytállás. Ezer év ködfátyolán át és a mai viszonyokra alkalmazva talán így foglalható össze:
● Amikor Isten létbe hívott, nem légüres térbe csöppentünk, apát, anyát és hazát is kaptunk. Ez ajándék, de felelõsség, feladat is.
● „Ki van jelölve a helyed” – írja Bódás János szép versében. Keresem, kutatom hol a helyem, s nem nyugszom, amíg meg nem találom. Nem csak kapni, de adni, szolgálni is akarok.
● „Nyelvében él a nemzet.” Így okított minket a legnagyobb magyar. Megteszek-e mindent annak érdekében, hogy anyanyelvemet helyesen, jól beszéljem? Küzdök-e a nyelvi vadhajtások és a mosdatlan szájúság ellen?
● Meg akarom ismerni hazám történelmét és mindazok életét, akik öregbítették e nép jó hírét a nemzetek családjában.
● Õszintén érdeklõdöm az iránt, ami velünk és körülöttünk történik, az információt hiteles forrásból merítem. Hõzöngés helyett azt keresem, ami épít, elõbbre visz.
● A magam helyén mindent elkövetek annak érdekében, hogy nemzetünk fogyását, sorvadását megállítsam és visszafordítsam, hogy 200 év múlva is „éljen nemzet e hazán”.
Játsszunk el a gondolattal… Életünk freskóján, azon a képzeletbeli párnán mit ajánlhatunk föl nemzetünknek és hadd írjam hívõ emberként így: a Patrona Hungariae-nek, a Magyarok Nagyasszonyának? Található-e ott a fentiek közül valami?
Ettõl függ, megsejtettünk-e valamit Szent István királyunk évszázadokat átívelõ példájából és üzenetébõl.
 

Horváth Lóránt plébános