Összefogással újabb ezer év – foglalható össze prof. Dr. Perjés Ottó, Nagykanizsa díszpolgárának a város Szent István napi ünnepségén elmondott köszöntõje.

Ha most végignézek az ünneplõ sokaságon, a zsoltáros szavai jutnak eszembe: Boldog az a nép, amely tud ünnepelni, s arcodnak fényében tud járni-kelni. A mai napra alkalmazva: Boldog az a város, mely tud ünnepelni, s régvolt nagyjaira mindig emlékezni. – kezdte ünnepi köszöntõjét városunk díszpolgára, kitérve arra is, milyen cél vezeti mondandójában. - S egyben lelket is szeretnék önteni ebbe a magyarságba, melynek – az elõbbi versre utalva – mindig a szomorúság és a hontalanság jár a fejében. A másik, amire fel szeretném hívni a figyelmet, hogy az európai himnusznak a szövegét a német Petõfi Sándor – Schiller – írta, s erre készült Beethovennek a zenéje. Valamennyien sok mindent tanultunk elsõ királyunkról. Ám Szent Istvánról szólva mégsem óhajtok úgy cselekedni, mint az egyszeri plébános, aki fölment a szószékre: Kedves híveim, ma Szent Istvánt ünnepeljük, de mivel az elmúlt egy évben nem sok minden történt Szent Istvánnal, gondoljatok arra, amit tavaly mondtam. És azzal lement a szószékrõl.
 

 Talán a sors különös kegye, hogy ma én kaptam a feladatot, hogy Szent István korát bemutassam. – folytatta az orvosprofesszor. - Ha meg akarjuk érteni, vissza kell nyúlnunk abba a korba, melyben élt. Európa ugyanúgy forrongott, mint manapság. A Kárpát-medencére abban az idõben is sokan szemet vetettek, hiszen egy nagyon termékeny föld volt. És ha valaki azt mondja, hogy nyugaton jobb az élet, akkor jó, ha tudjuk, Magyarország földjének ma is nyolcvan százaléka termékeny, szemben a nyugat államok negyven százalékos átlagával. Ha tehát mi azt mondjuk, sírva vígad a magyar, akkor azt a sírvát próbáljuk elhagyni. Hanem inkább örüljünk annak, hogy ilyen gazdag országot örököltünk ettõl a gazdag lelkû, messze elõre tekintõ embertõl.
Az a közel negyven év – 1000-tõl 1038-ig uralkodott – valósággal a béke korszaka volt. Ahogyan Augustus császár uralkodására emlékeztek a rómaiak, s azt Pax Romana-nak nevezték. Errõl eszembe jut a rendszerváltás idõszaka. Ha ez a nép a nehézségek között össze tudott fogni, miért ne tudna a békében is? Megemlítendõ, hogy éppen Szent László, a megvakított Vazul unokája emelte oltárra Szent Istvánt. Németországban, Bamberg városában õrzik a dómban a bambergi lovas, a Bamberger Reiter szobrát, amelyet Szent Istvánról mintáztak. Ezt a szobrot évszázadokon keresztül a hit, a bölcsesség, a szeretet és az igazságosság szobrának tartották és ma is így tekintenek rá a németek. Akkor, azt hiszem, nekünk inkább Schiller Örömódájával kellene örülni, hogy ilyen emberek származtak a magyarok közül, s minden bizonnyal ma is vannak ilyenek. Csakhogy amíg mi egymás szagát sem bírjuk elviselni, és inkább imádjuk a külföldit, elfelejtjük azt, amit a nagy magyar mondott, azt, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. – hangsúlyozta dr. Perjés Ottó.
Nagy népek tûntek el a népek olvasztótégelyében, föltehetjük a kérdést, mi az, ami minket megtartott? Tessék végiggondolni, mi 1541 és 1991 között nem voltunk szabadok, sem nyugattól, sem kelettõl. Mi 1991-ben kaptuk vissza azt a szuverenitásunkat, amit meg kell becsülnünk. S ezt én mondom, aki nyugaton él. Mert a mi himnuszunkban nem az van benn, hogy: mindenek fölé! Hanem a mi himnuszunkban az van benn, és az marad benn, hogy: áldd meg Isten a magyart jókedvvel! És a bõség majd utána adatik. Mert nem azt olvasom a nyugati irodalomban a magyarokról, hogy milyen nagyok voltak, aztán tönkrementek. Hanem azt olvasom, hogy milyen csodálatos, hogy egy ország, amely annyiszor elvérzett, mindig talpra tudott állni. És ez így volt a régi történelemben. És ez így lesz – remélem én – ameddig magyarok magyar érzelemmel és szentistváni szellemben élnek és dolgoznak.
Ha ez a nagy király megkérdezné: mit tartottatok meg abból, amit én örökül hagytam rátok, mit felelnénk? Mert Szent István soha nem vezetett háborút más népek ellen, de mindig megvédte országát minden támadás ellen. Mert ha mi összefogunk, akkor az elkövetkezendõ ezer évben is lesz történelmünk. Befejezésül szabadjon nekem idézni Kölcseyt: Messze jövendõvel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derûl! Hát ezt a fényt és békét kívánom én szülõvárosom, Nagykanizsa polgárainak és hazámnak! – zárta köszöntõjét városunk díszpolgára.
 

További képek a galériában.