Újabb állampolgári eskü helyszíne volt a Vasemberház házasságkötõ terme. Ezúttal egy délvidéki házaspár, Jovanovity Nóra és Jovanovity Borisa tett esküt Cseresnyés Péter polgármester elõtt. A hölgy 1976-ban, az úr 1978-ban született a vajdasági Zentán, illetve Topolyán. Mindketten egyetemet végeztek, több nyelven beszélnek.
Három kiskorú gyermekük az eskütételt követõen szintén magyar állampolgárokká váltak.

A jegyzõkönyv aláírását követõen Cseresnyés Péter polgármester e szavakkal köszöntötte új állampolgárainkat:
– Örülök, hogy állampolgársági esküjük után elõször én köszönthetem így önöket: honfitársaim.
 

Egyszerû a kifejezés, mégis sokat mondó, kivált magyar nyelven. Történelmünk, a mi közös történelmünk nemessé csiszolta ezt a szót. Összetartozást, azonos sorsot, közös hazát jelent. A trianoni határon átívelõ kapcsolatot magyar és magyar között.
Önök talán most éreznek némi hálát és mondanának köszönetet, hogy a magyar országgyûlés lehetõvé tette: a határon túli magyarok, a korábbinál lényegesen egyszerûbben és gyorsabban elnyerhessék az állampolgárságot.
Ám köszönettel és hálával inkább én, pontosabban mi tartozunk. Önök már ahhoz a generációhoz tartoznak, amelynek tagjai szabad akaratukból döntenek állampolgárságukról. Önök – dédszüleik generációjával ellentétben – sosem éltek Magyarországon. Mégis megmaradtak magyarnak. Nagyszüleiknek, szüleiknek köszönhetõen megtanulták nyelvünket, ismerik a hagyományokat, a magyar történelmet, és most magyar állampolgárok lettek. Némi elégtételt szolgáltatva õseiknek, azoknak az embereknek, akik magyarnak születtek ugyan, de a történelem, vagy fogalmazzunk világosabban: a nagyhatalmi érdek közbeszólt, és egyik napról a másikra egy idegen állam polgárai lettek.
A trianoni szégyent Európa sosem moshatja le magáról, de a 91 évvel ezelõtti gyalázat fájdalmát az önök döntése némileg enyhíti. Magyarságukat felvállalva magyarok, magyar állampolgárok akartak lenni. És ezért tényleg köszönettel tartozunk önöknek. A nemzet ugyanis így él tovább. Így egyesül, határoktól függetlenül. Lélekben, szellemileg, és mivel sokan letelepülnek választott hazájukban: fizikailag is.
Amikor elolvastam életrajzukat, bevallom: elégedettség töltött el. Mindketten – legyõzve számos akadályt – egyetemet végeztek, több nyelvet beszélnek, és ahogyan ma divatos megfogalmazni: befutottak. Sõt, révbe értek, hiszen három gyermekük született, a régi Magyarország hagyományai szerint nagycsaládot alapítottak.
Hatalmas felelõsség ez, és egyben példa is. Hiába háborog a világ, hiába ömlik ránk a médiából a gazdasági válság megannyi negatív híre, hiába divatos ma inkább karriert építeni, mint gyermeket vállalni, önök dacolnak a korszellemmel. Remélem, gyermekeiket is megtanítják a magyar szóra, ahogyan önöket is megtanították annak idején szüleik, nagyszüleik, és megismertetik õket Szent István országának történelmével. Nekik is tudniuk kell, honnan jövünk mi, magyarok.
Örülök, hogy esküjüket itt, Nagykanizsán tették le, a mi történelmi városunkban fogadtak hûséget új hazájuknak. Nagykanizsa büszke arra, hogy nemzettársaink közül sokan itt lesznek honfitársaink. Itt, az egykori Kolon megye szívében találkozik számos sors – erdélyi sors, vajdasági sors: magyar sors.
Nem ajándékot kaptak most, hanem jogos jussukat kapták vissza. Talán egy új korszak kezdõdik életükben, személyes történetükben. Ma visszavonhatatlanul részesei lettek közösségünknek. A mi sorsunk az önök sorsa is, és mostantól együtt formáljuk e haza sorsát.
Ehhez kívánok jó egészséget és kérem Isten áldását mindannyiunkra – határon innen és túl.