Életmûve elismeréseként Bedõ Albert Emlékéremben részesítette az Országos Erdészeti Egyesület dr. Baráth László erdõmérnököt. A Zalaerdõ Zrt. nyugalmazott osztályvezetõ-fõmérnöke az egyesület júniusban, Zalaegerszegen megtartott 142. vándorgyûlésén hatszáz résztvevõ jelenlétében vette át az emlékérmet a velejáró aranygyûrûvel- és jelvénnyel.

A több mint fél évszázada alapított kitüntetést az évenkénti vándorgyûlések alkalmával az ország erdészszakemberei közül hárman kapják meg. Az 1839-1918 között élt erdélyi születésû dr. Bedõ Albert erdõmérnök, akadémikus a legnagyobb magyar erdészpolitikus volt. A 19. század második felében az Országos Erdészeti Egyesület egyik alapítójaként, majd titkáraként élharcosa volt a magyar nyelvû erdészeti irodalom és kultúra megteremtésének. Országos fõerdõmesterként és földmívelésügyi államtitkárként meghatározó szerepet játszott az 1879. évi elsõ, európai szintû erdõtörvényünk megalkotásában. Városunkban utcanév és emléktábla is õrzi emlékét. 

 – Dr. Baráth László emberöltõnyi idõt meghaladó szakmai munkája mellett, elsõsorban széles körû hagyományõrzõ szakirodalmi munkásságával, könyveivel, publikációival és közönségkapcsolatokat építõ jelentõs kiállítás-rendezõi tevékenységével vált ismertté és elismertté szakmájában. A kitüntetettel könyveirõl, munkájáról, szakmaszeretetérõl beszélgettünk otthonában.
– Váratlanul ért a magas elismerés. Még ma sem éltem bele magamat abba a megtisztelõ helyzetbe, hogy ezután azon kevesek közé tartozom, akik e patinás kitüntetést megkapták. – jegyezte meg elöljáróban. – Most a csendesült örömben, szinte törvényszerû, hogy az ember visszatekint a kezdetekre és az elmúlt évtizedekre, a zalai erdõkhöz immár félévszázados kötõdésre. A képzeletbeli mérlegkészítés kezdõpontjában ott áll egy rövidnadrágos kisdiák, akinek döntõ élménye volt az akkor még Zala megyéhez tartozó szülõvárosának, Tapolcának és környékének varázslatos természeti arculata és hangulata, a Szent György-hegynek a Badacsonynak, s nem utolsó sorban a történelmi romantikát árasztó Szigligeti várnak a látványa, melyeket nyugat felé haladva vadregényesen egészített ki az uzsai erdészet halastavait övezõ bükk- és tölgyerdõk számára titokzatos világa. A természet és a történelem szeretete egyaránt erõs volt bennem, s a pályaválasztásba gimnáziumi történelemtanárom nagy megrökönyödésére inkább az anyai tanácsra hallgattam. Õ tanítócsalád sarjaként erdõk ölelte kis zalai faluban, erdészbátyja és erdõmérnökök közelségében nõtt fel, s erõsen kapacitált az erdõmérnöki pályára. Így kerültem 1958 õszén, egyéb származásom ellenére is, elsõ nekifutással a soproni Erdõmérnöki Fõiskolára. Mérnöki oklevelemet 1963-ban már az Erdészeti és Faipari Egyetemen szereztem meg. Még az év augusztusában kerültem a nagykanizsai székhelyû Dél-zalai Állami Erdõgazdaság Nagykanizsai Északi Erdészetéhez, ahol fél év gyakornoki idõ után, erdõmûvelési mûszaki vezetõi beosztást kaptam. Hét évet töltöttem az erdészetnél, rengeteg szép erdõsítési és erdõnevelési feladat aktív részeseként. Különösen a bükkösök természetes úton történõ felújítására volt nagy figyelmet érdemlõ, izgalmas szakmai tevékenységünk. Ma ezek az erdõk már negyven-ötven éves férfikorban vannak.
– Milyen változásokat hoztak életében a ’70-es évek?
– 1970. január 1-je fordulópontot jelentett a pályámon. Az újonnan alakult megyei nagyvállalat, a Zalai Erdõ- és Fafeldolgozó Gazdaság központjába helyeztek – ahogy mondták, vállalati érdekbõl – egy új osztályhoz, ahol falfeldolgozási elõadóként, majd három év múltán osztályvezetõ-helyettesként dolgoztam tizenkét éven át. Itt szakmánk új ismereteivel lettem gazdagabb, s számomra is megadatott a lehetõség, hogy részt vehettem az országos hírû, nagy múltú Lenti Fafeldolgozó Üzem nagyszabású korszerûsítésében.
– Egy szép feladat, az Erdõ és ember Zalában címû kiállítás erdészeti rendezõi feladatai is az ön nevéhez fûzõdnek.
– A napi sokrétû munka mellett, a ’80-as évek elején egy nem várt, izgalmas szakmai ismeretterjesztõ kihívás részese lettem, s ez alapjaiban határozta meg az elkövetkezõ három évtizedben – beleértve nyugdíjas éveimet is – pályám további alakulását. Nevezetesen arról volt szó, hogy a Thúry György Múzeum akkori igazgatója, dr. Kerecsényi Edit, a tudós néprajzkutató, régi álmát kívánta megvalósítani egy állandó kiállítás keretében, amelynek tervezett témájául a zalai erdõk, s a velük együtt élõ emberek kapcsolata szolgált. Dr. Várhelyi József igazgatóm örömmel fogadta a tervet, hiszen megnyílt számunkra egy olyan komoly lehetõség, hogy az erdészszakma szépségeit, s egyben nehézségeit bemutassuk a széles közvéleménynek, s ugyanakkor eloszlassunk – esetenként sajnos még ma is meglévõ – erdõgazdálkodásunkat és az erdészeket sértõ, rosszindulatú, sommás, meggondolatlan véleményeket. Igazgatóm egyben felkért, hogy vállaljam el a kiállítás erdészeti rendezõi feladatait, melyet örömmel teljesítettem dr. Kerecsényi Edit mellett, aki természetesen a néprajzi rendezést irányította, s egyben az egész kiállítást összefogta. A kiállítás 1983-1998 között a hazai és külföldi látogatók egyöntetû elismerésének örvendett. Számomra a legnagyobb örömöt a kisóvodások – ma már családanyák, családapák – csodálkozó bámulata jelentette, akik itt kerültek elõször kapcsolatba az erdõn-mezõn vadon élõ zalai állatvilág valósághû látványával. Közben szakmai beosztásomban is változás történt, a vállalatom igazgatási osztályának élére neveztek ki, ahol 1986-tól mint osztályvezetõ-fõmérnök dolgoztam 2000 õszéig, nyugállományba vonulásomig. A felelõsségteljes, szerteágazó szakmai munkám mellett, 1986-ban az Erdészeti és Faipari Egyetem Erdõmérnöki Karán egyetemi doktori (dr.univ.) fokozatot szereztem.
– Mikor kezdett el foglalkozni könyvírással?
– Az említett állandó kiállítás kapcsán kiélhettem a történelem iránti vonzalmamat is, egyre többet foglalkoztam a XX. század elsõ felének zalai erdészkiválóságaival, így Kaán Károllyal, Lámfalussy Sándorral, Barlai Ervinnel, vitéz Páll Miklóssal, Barthos Gyulával, azok példamutató, erdészeti munkásságával. 1992-ben kezdeményezésemre emléktáblát helyeztünk el a Batthyány Lajos Gimnázium falán Kaán Károly, a nagykanizsai születésû, nagy magyar erdészpolitikus születésének 125. évfordulója alkalmából. Megtisztelõ volt, hogy az emléktáblát én szövegezhettem, s hat év múlva, 1998-ban hasonlóképpen segédkezhettem a Múzeum téri szobrának avatásánál is.
– Izgalmas feladatokat kapott nyugdíjas éveiben is. Melyek a legfontosabbak ezek közül?
– A 2000-es évtized is nem várt, izgalmas megbízásos munkákkal teli idõszakot hozott. – 2000 õszén Feiszt Ottó, a Zalaerdõ akkori vezérigazgatója felkért egy nagyszabású munka, a zalai Millenniumi Vadászati Almanach felelõs szerkesztõi feladatainak ellátására. A szerkesztõtársakkal és a szerzõkkel az ország megyéi közül az egyik legszínvonalasabb, 420 oldalas, impozáns könyvvel rukkoltunk ki, sikeres képet adva a XX. század végi, zalai vadállományról, vadgazdálkodásról és vadászokról. Igyekeztünk ezúton is elfogadtatni a társadalommal a vadászni szükséges gondolatot. 2002-ben újabb nagy feladat köszöntött rám: a Lentiben épülõ erdei kisvasúti állomás három termében, háromszáz négyzetméteren, Göcsej kincsei, az erdõ és a fa címmel állandó kiállítást tervezett nyitni a Zalaerdõ. Természetesen vállaltam a kiállítás-forgatókönyvírást és a rendezést, amely 2005-ben nyílott meg. A kiállítás erdészet-vadászat-fûrészipar- és vasúttörténeti témát dolgozott fel évszázadnyi visszatekintésben, alapozva az Esterházy Hercegi Hitbizomány példaértékû zalai erdõgazdálkodására, az utódokra is ható szakmai eszmeiségére.
2008-ban újabb könyvemet adta ki a Zalaerdõ Zrt., amely Erdészeti, vadászati emlékek és létesítmények a Zalaerdõnél címmel jelent meg. Gazdag, zalai szakmatörténeti múltunk emlékeinek látványos képi és szöveges bemutatásával nemcsak becses hagyományaink megõrzése iránti kötelességünket teljesítettük, hanem a szülõföldhöz való feltétel nélküli ragaszkodásunkat is szimbolizáltuk, kifejeztük.
2009-ben javaslatomat elfogadva, a Zalaerdõ Zrt. Lentiben, egykori munkahelyén emléktáblát helyezett el a Zalából indult neves erdõmérnök, Barlai Ervin tiszteletére, aki 1945 után a magyar erdészetet újjászervezte. Ez alkalomból munkásságát külön elõadásban is méltattam.
Legutolsó könyvem ebben az évben a zalaegerszegi vándorgyûlés alkalmából jelent meg Erdészéletutak címmel, amely közel háromszáz olyan erdõmérnök életútját mutatja be, akik 1945-2010 között, életük valamely szakaszában a zalai államerdészetben vagy az erdészeti szakigazgatásban dolgoztak, illetve ma dolgoznak. Az országban egyedülálló, megyei szintû szakmai életrajzi gyûjtemény igen szép sikert aratott, amit nagyon sok meleghangú köszönõlevél is igazol.
Könyveim mellett, szívügyemnek tekintem szakmánk egyik legszínvonalasabb üzemi újságját, a Zalaerdõ fejlécû lapunkat is, melynek már négy évtizede alapító szerkesztõ bizottsági tagja vagyok, e téren egyedül képviselve a folyamatosságot. Nem vagyok hûtlen országos folyóiratunkhoz, az Erdészeti Lapokhoz sem, amelyben szintén évtizedek óta publikálok.
Beszélgetésünket Széchenyi István gondolatával fejezte be dr. Baráth László: „Az ember csak annyit ér, amennyit használ!” – dolgoznunk csak ennek szem elõtt tartásával szabad és érdemes – fûzte hozzá.
B.E.