„Állj félre Sors.. Idõ... Halál...,/ mert annyi minden várna még! / Csak munka volt az életem,/ s belém szakadt a szó, a kép. […]”

A versrészlet Kamarás Klára verseskötetében olvasható. A nyugdíjas pedagógus, festõ, író és költõ, azóta ír verseket, mióta megtanulta a betûvetést, de kiadó híján, a fiók alján lapultak ezek a költemények. A számítógép segítségével tárult ki elõtte a világ, ez tette lehetõvé számára a megjelenést. Számos elismerés tulajdonosa, köztük az Irodalmi Rádió Legjobb szerzõnek járó díjának is, melyet 2010-ben nyert el.

– Mikor kezdett el verseket írni?
– A versírás valószínûleg adottság nálam. A családban nagyon sok érzékeny mûvészember volt. Hárman is foglalkoztak festészettel, a nagyapám pedig verseket írt, melyek megjelentek a Pécsi Napló gyerekrovatában. Gyerekként láttam egy könyvnyi saját összeállítású anyagát, de sajnos nem tudom mi lett vele. Jómagam egész gyerekkorom óta irkálok, azonban ahogy azt már írtam is különbözõ beszámolókban, nem gondoltam, hogy bármikor is publikálhatom ezeket az írásokat. Elvégeztem rajz, matematika és fizika szakon a tanárképzõ fõiskolát Pécsett, ahol laktunk, helyben viszonylag könynyen ment. Budapesten nem próbálkoztam a mûvészeti fõiskolán, mert édesanyám azt mondta, õ nem tud csomagot küldeni nekem. Az iskola elvégzése után a minisztérium kinevezett Letenyére pedagógusnak, ekkor költöztünk ide és végül itt ragadtunk. Közben, a fõiskolai idõszak alatt is folyamatosan írtam. A férjem egyszer bement a nyomdába megkérdezni, mibe kerülne megjelentetni a költeményeimet, de olyan magas öszszeget mondtak neki, hogy nem tudtuk volna megfizetni. Ezt csak utólag, évtizedekkel késõbb mesélte el nekem.

 – Mi volt önnek az áttörés?
– A számítógép jelentette nekem az áttörést több mint egy évtizede, ennek köszönhetem, hogy megjelenhettek az írásaim. A fiam hozta nekem az elsõ gépet, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, mivel õ Amerikába költözött. Egyáltalán nem értettem a kezeléséhez, éppen csak annyit tudtam, hogy hogyan kell elküldeni egy levelet, semmi többet. Nem ért rá nekem minden nap írni, ezért beregisztrált engem egy levelezõlistára, ahol recepteket küldtünk egymásnak. Akkoriban tanultam meg használni a levelezõprogramot, és találkoztam elsõ internetes barátaimmal is. Közben találtam egy irodalmi lapot, ahova elküldtem egy költeményemet. Késõbb közölték velem, a beküldött versem felkerült az internetre, amit én nem tudtam megnézni, de ez nekem akkora csodának tûnt, hogy meg szerettem volna osztani minden ismerõsömmel. Kikerestem mindenkit, akivel üzenetet váltottam és elküldtem nekik a lap elérhetõségét. Ekkor írtam Kaskötõ Istvánnak is Kanadába, akitõl elõzõleg a káposztaleves receptjét kaptam. Azt gondoltam róla, hogy szakácsként dolgozik, de kiderült, dramaturg szakon végzett Békéscsabán és 1956-ban került ki. A versem megtetszett neki, és felajánlotta, készít nekem egy weblapot. Ennek hatására abbahagyta a saját recepteket tartalmazó honlapjának a gondozását és létrehozott egy irodalmi oldalt, a Kalákát, ahol jelenleg is én vagyok a versrovat szerkesztõje, õ pedig a prózáé. A lapot 2002 óta készítjük együtt, most már a rovatok bõvülésével több szerkesztõje is van. Nyugdíjasként, hetven éves koromba kerültem bele az egész amatõr irodalomba.
– Hogy talált végül kiadót?
– A kiadóhoz egy pécsi magazinban megjelent novellámnak köszönhetõen kerültem. A pohár címû írásomat küldtem el az irodalmi folyóiratnak, mely elnyerte a tetszésüket, és megjelentették. Ezután folyamatosan minden lapszámban olvasható volt az írásom. A lap kezdetben kéthetente, majd havonta jelent meg, késõbb pedig végleg megszûnt, azóta már csak a weblapjuk mûködik. De idõközben barátság alakult ki köztem és az újság kiadója között, aki két éve eljött hozzánk, szeretett volna megismerni. Ekkor, a legnagyobb meglepetésemre felajánlotta, kiadja a verseimet.
– A versesköteteiben a korai írásai is megtalálhatóak?
– A Mint fák a szélben címû verseskötetemben található költeményeknek a nagy részét már hatvan, hetven éves korom után írtam. A fiatalkori verseim közül kettõ olvasható benne. A korai költeményeimet nem akartam beletenni. Tibor, a férjem nagyon szeretné, hogy ha még idõ lenne, azokat is sorba rendezném, és kiadatnám, mint kezdõ verseimet. Azonban nagyon sok versrõl lenne szó, hisz már tizenöt éves koromra egy jó füzetnyi írásom gyûlt össze. Elsõ elemiben karácsonykor írtam az elsõ kétsorost, ez olyan volt, mint a képeskönyvekben a képaláírás. Rajzoltam egy nénit a kezében egy porolóval, ez alá írtam két sort: „Ez itten a Cica néne, /Porolót tart a kezébe.” Késõbb mindig arról írtam, ami éppen foglalkoztatott, az olvasmányélményeimrõl, a vallásról, a kamaszkori lázadásról.
– Mik a további tervei? Úgy tudom, jelenleg egy regényen dolgozik.
– Jelenleg a nyomdában van egy könyvem, de ez a könyv annyira peches, nem tudom mi lesz vele. Már készen állt a nyomtatásra, amikor kiderült, a cég megszûnik. Keresnünk kellett egy másik nyomdát. Szerencsére találtunk egyet, most várom, hogy mikor készül el. Továbbá, írom a regényemet, mely a tízedik könyvem, de ez már csak egy egész könnyû kis olvasmány lesz, egy szerelmi történet. Könnyedebb, most már nagyobb dologba nem fogok bele. Általában a könyvek végét egy kicsit összekapkodom, attól félek, már nem tudom befejezni a korom miatt, hetvenkilenc leszek decemberben. Ezeken kívül, ahogy már említettem, a Kalákánál vagyok a versrovat szerkesztõje.
Varga Mónika