Bajzáth László, a polgári védelem nagykanizsai parancsnoka immár nyugdíjasként tölti napjait. Úgy véli, életének legszebb idõszakát élte át itt, Nagykanizsán katonaként. Mint mondja, most sem fog unatkozni, hiszen polgári védelmi szakemberként számítanak a tanácsaira fiatalabb munkatársai.

– Nyíregyházán születtem, s alap- és középfokú tanulmányaim után a tiszti fõiskolára jelentkeztem – idézi fel a kezdeteket Bajzáth László. – 1972-ben kezdtem meg tanulmányomat a Zalka Máté Mûszaki Katonai Fõiskolán, amit nem parancsnoki, hanem harckocsi-technikusi szakon végeztem el. Hivatásos tisztté avatásom után elõször Nagyatádra kerültem, ahol harckocsi-javító mûhelyparancsnok, majd harckocsi-javító századparancsnok voltam.

Másfél év után, egy sikeres gyakorlatot és miniszteri szemlét követõen átvezényeltek Tapolcára, ahol a harckocsiezrednél szolgáltam zászlóalj-technikai helyettesi beosztásban. Itt is több sikeres gyakorlaton vehettem részt, például harckocsival átkeltem a Kárpátokon, mi biztosítottuk a zalaegerszegi ezred átkelését. A tapolcai évek után Moszkvában elvégeztem a Malinovszkij Páncélos Akadémiát, s ezután kerültem Nagykanizsára, ahol megszûnéséig az itt lévõ alakulatoknál szolgáltam. Rendkívül nívós munka folyt ennél a három alakulatnál, amit az is igazol, hogy 1987-ig minden évben mi hajtottuk végre a Budapesti Honvédelmi Napok keretében a PSZH-zászlóalj dunai úszását a Parlament elõtt. Ennek során egy meghatározott úszó kontingens a Margitszigettõl, az északi vasúti összekötõtõl leúszott a déli vasúti összekötõig, meghatározott díszszemle alakzatban, miközben különbözõ tevékenységeket hajtottunk végre. Természetesen, nem csak ebbõl állt a munkám, hiszen a honvédelem átalakulása elég korán elkezdõdött, s mindig újabb és újabb feladatot kaptunk. Nem unatkoztunk tehát, így visszatekintve változatos életem volt. Persze, szerencsés is voltam olyan szempontból, hogy mindig jó alakulathoz kerültem, ahol nem lehetett automatizmusokban gondolkodni, folyamatosan meg kellett újulnunk. Egész életemben operatív munkát végeztem, az igazi „nagy” parancsnokok kigondolták a feladatot, s a mi feladatunk volt az, hogy annak végrehajtásához minden szükséges dolgot biztosítsunk. 1995-ben az alakulatnál bejelentették, hogy elõkészítõ törzs leszünk, majd megszûnünk. Ekkor a szakmai fõnökeim elvittek Székesfehérvárra, ott egy és negyed évet szolgáltam a hadseregtörzsben. Itt késõbb megkerestek, hogy jöjjek vissza Nagykanizsára, mert megüresedett egy állás a polgári védelemnél. Akkoriban az volt a feladatunk, hogy a polgári védelmet a megváltozott körülményekhez igazítsuk, hiszen változás történt a fennhatóság tekintetében is. Amíg a honvédelmi minisztériumhoz tartozott a polgári védelem, természetesen az esetleges fegyveres támadásokkal, háborús cselekményekkel kapcsolatos felkészítés volt a legfontosabb feladatunk, ám a kilencvenes évektõl, az enyhüléssel elõtérbe kerültek a veszélyes anyagokkal és az idõjárási viszontagságokkal, természeti katasztrófákkal kapcsolatos feladatok. Egyre fontosabbá vált, hogy a lakosságot is bevonjuk a munkába, hogy az emberek tudják, mi is az a védelmi elv, mit kell tenniük, hogyan mûködhetnek közre annak érdekében, hogy egészségük ne károsodjon, anyagi javaik ne sérüljenek.

– Mennyire volt nehéz feldolgoznia, amikor megszûnt az alakulat?

– Egy kicsit igen. Akkor még mindannyian abban bíztunk, tisztek, tiszthelyettesek, hogy talán értékelik és figyelembe veszik az alakulat tevékenységét, munkájának színvonalát, azt, hogy hogyan hajtottuk végre a feladatokat, s talán mindezt figyelembe veszik, amikor kiválasztják azokat az alakulatokat, amelyek megmaradhatnak. Ma már tudjuk, sajnos, nem így történt, egyfajta mechanikus leépítés következett be. Nem számított, hogy ki, hol, hogyan dolgozott, s Nagykanizsa katonavárosi múltja sajnos, ma már a múlté. Pedig a vezetõink szakmailag elismertek voltak a Magyar Néphadseregben, hogy mást ne mondjak, Havril András vezérkari fõnök szintén itt szolgált, de a sort még folytathatnám. A kanizsai alakulatok gyakorlatilag minden feladatot végre tudtak hajtani, s mindháromra jellemzõ volt, hogy a honvédség új technikai eszközeit itt próbáltuk ki, s több alkalommal szolgáltunk mintaként az ország többi alakulata számára. Olyan is elõfordult, hogy közel éles helyzetben kellett helytállnunk, ilyen volt a délszláv válság egy-két éve, amikor a horvát, illetve a szlovén határ közelében fegyveres tevékenység folyt. Ügyeletes szolgálatot adtunk, s azokat az egységeket, amelyek a határ védelmével foglalkoztak, nálunk helyezték el, ez volt a bázislaktanya.

– Lélekben mindig katona maradt?

– Azt hiszem, valamennyi tiszttársam büszkén emlékezik vissza erre az idõszakra, így én is. Úgy érzem, ennek jogosságát az is igazolja, hogy a mai napig rám köszönnek az utcán egykori sorkatonáim, még az ország más pontjain is. Õk szintén büszkék arra, hogy Kanizsán szolgáltak.

Horváth Attila