Lángoló, mély tüzû szemek, csinos külsõ, magabiztos egyéniség. Talán nem véletlen, hogy a jelenkor Magyarországának egyik olyan hölgye, akirõl manapság szinte mindenkinek van véleménye. No, rendben, ehhez azt sem árt hozzátenni, hogy a legtöbb esetben még a nõi nem képviselõi is úgy szólnak róla, bájával, temperamentumával hordoz valami egyedit magában. Õ Oszter Alexandra. Vagy legutóbbi HSMK-beli szereplése alkalmából – két és fél óra erejéig – egyszerûen csak Lisa, az Elvámolt nászéjszaka, az életrõl egyelõre még keveset sejtõ naivája.

Megfogalmazása szerint városunkban eddig mindössze néhány alkalommal szerepelt, de célszerû, ha inkább innentõl kezdve neki adjuk át a szót, így azért mégis izgalmasabb: „Oh, hogyne jártam volna már Kanizsán, azt hiszem háromszor, vagy négyszer is szerepeltem itt, többek között egy fiataloknak készült elõadássorozattal, illetve az Egy csók és más semmi darabbal...”

A budapesti Fogi Színház zenés vígjátékának rá osztott szerepe már csupán azért is érdekes, mivel: „... az utóbbi idõben esetemben a naiva a sláger, vagy a másik véglet, a kihívó nõ formája. A legutóbbi szerep például, amit rám osztottak és játszom, egy könnyûvérû teremtésé. Ezt kevésbé szeretem, mert ha még könnyûvérû, de igazi karakter lenne, vagyis teszem azt vérmes, no, az igen, de az említett csupán egy buta személyiség, aki semmit nem ért az életbõl. Ugyanakkor a naiva szerepével meg az a bajom, hogy azt általában külsõ alapján osztják, mert mondjuk olyan szépen tud nézni valaki vagy éppen bájosan elkötöget a színpad egyik szegletében. Volt például olyan szerepem, amit annak ellenére sokkal jobban szerettem, hogy tulajdonképpen csupán egy szimpla cseléd voltam, de az tényleg belülrõl jött. Az valóban karakteres szerep volt, melynél nem csupán az volt a lényeg, hogy szép legyél és szépen énekelj, hanem annál tényleg megvolt az a bizonyos plusz.”

S akkor azokról a bizonyos fél évvel ezelõtti történésekrõl: a színházi élet és 2007. szeptembere.
– Arra a nyuszis magazinbeli fotózásra gondolsz? Hát, igen... Az biztos, hogy a színházzal kapcsolatos megítélésemre semmilyen hatással nem volt. Inkább azt mondom, volt pillanat, amikor átgondoltam, mit is csináltam és hogy megbántam-e, de... Vallom azt, hogy az ember ne sajnálkozzon azon, amit egyszer már megtett. Ha akkor belevágtam, s végigvittem, abban az esetben az már úgy van, változtatni ne akarjak rajta. S ehhez a színháznak semmi köze. A lényeg különben is az, hogy ha kimegyek a színpadra, egyszerûen szeressem az embereket. Jól is nézne ki a dolog, ha nem így lenne. Ha játszom, amúgy is belefeledkezem a darabba, ennek pedig semmi köze a fotózáshoz. Az egy teljesen más dolog volt, ami akkor be is lett fejezve. Ugyanakkor, amint már említettem, az elején nagyon nehéz volt – nem tagadom – magamnak. Úgy voltam vele, (s ezzel nem számoltam elõször) hogy Úristen, most kilépek a színpadra, s lesznek olyanok, akik láttak esetleg engem meztelenül. Nos, ez tényleg szörnyû érzés volt – az elsõ két elõadásig. Aztán viszont már a kollégáim is azt mondták, ezt hagyjam, s ha már egyszer megcsináltam, ne tegyem tönkre azzal az életemet, hogy fölösleges dolgokon rágódom.

Ezzel vissza is kanyarodtunk valóban a színházi elõadásokhoz, s amit le sem tagadhatott Alexandra, az az egyes darabokhoz való kötõdése:
– A szabin nõk elrablását tényleg nagyon szeretem, s nem csupán azért, mert jó a darab, hanem a kollégák is nagyszerûek. De azt nem merem kijelenteni, hogy jelen pillanatban lenne abszolút top-szerep számomra. Jó, lehet, hogy kissé másképp szólok róla, de ha már az elképzeléseimrõl beszélek, akkor mondjuk „egy kis” makrancos hölgy a jövõben inkább a vágyam lenne. Viszont ebbõl a szempontból a színész nem szerencsés, hiszen nem õ választ. Ma már biztosan nincs olyan, hogy az elõadó besétál akárhová, s megmondja, hogy mit is szeretne eljátszani.

Mindenesetre az Elvámolt nászéjszaka kezdõ pillanataiban nem besétált, sokkal inkább berobbant a színpadra – elsõként. Temperamentumosan, de egyben a szerepéhez mérten kellõen naivan...

Polgár László