Öten tettek állampolgársági esküt Cseresnyés Péter polgármester elõtt a Vasemberház Házasságkötõ Termében. Egy visszahonosított német állampolgár, valamint két délvidéki és két erdélyi magyar, akik egyszerûsített eljárásban szerezték meg a magyar állampolgárságot. A jegyzõkönyvek aláírását követõen Cseresnyés Péter polgármester köszöntötte új állampolgárainkat:

Kedves Honfitársaim!

Esküjük után így köszönthetem Önöket: honfitársaim! Ez a szó összetartozást, azonos sorsot, közös hazát jelent. A trianoni határokon átívelõ kapcsolatot. Más sorsok, különbözõ életek, eltérõ gondolatok. De egy valami közös bennünk: a magyarságunk. És ez nagyon erõs kötelék. Talán mindennél erõsebb.

Öt ember, öt különbözõ életút. Némi pátosszal azt is mondhatnám: most, itt, Nagykanizsán, felsejlik a magyar történelem.
Bebõk Endre a mai esküvel duplán is hazatért. Hiszen Nagykanizsán született, magyarként. Itt tanult, majd a valamikori NDK-ba ment dolgozni, családot alapítani.
Amikor ’70-ben hazatért, az akkori diktatúra emberei lefogták, besorozták, majd 10 éves külföldi kiutazási tilalommal sújtották. Nem volt más választása, mint a kivándorlás. A most visszaszerzett magyar állampolgárságot viszont késõbb, az NDK megszûnése után veszítette el, amikor választania kellett: papíron német vagy magyar lesz. Hivatalosan az elõbbit választotta, lelkében viszont magyar maradt, és most, amikor lehetõsége nyílt rá, ezt esküjével is megerõsítette. Kedves Endre, Isten hozta itthon!
A Gondviselés úgy rendelte, hogy ma két erdélyi fiatalember is hitet tett magyarsága mellett. Orbán János már öt éve itt él Magyarországon, és büszkeség számomra, hogy Nagykanizsát választotta otthonául. Kórházunkban dolgozik, és itt alapított családot is: kislánya, Petra, egy évvel ezelõtt, tavaly szeptemberben született.
Jakab Tibor messzebbrõl, Kolozsvárról érkezett ma Kanizsára, abba a városba, ahol rokonai, barátai élnek. Családjával, a nehézségek ellenére is, õrzi magyarságát, ápolja a magyar hagyományokat, és büszke reformátusként a világszerte ismert Farkas utcai egyházközösség tagja.
A két hölgy pedig szintén egykoron elcsatolt területrõl, a Délvidékrõl származik. Gerics Anikó Zentán született, Péterrévén élt 1998-ig, amikor is Nagykanizsára jött, férjhez ment, 2004-ben pedig kislánya született. Õ is városunk polgára tehát, akit eddig is magyarnak tekintettünk, és mostantól már hivatalos papírja is van összetartozásunkról, közös sorsunkról.
Zivanov Dajana is megõrizte õsei lelkületét, magyarságát, amit most esküjével erõsített meg, még szorosabbra fûzve azt a köteléket, amelyet a történelem viharai sem tudtak elvágni.

Tisztelt Honfitársaim!

Önöknek és családjuknak az elmúlt évtizedekben meg kellett küzdeniük a magyarságukért. Volt idõ, amikor egyenesen titkolniuk kellett, hogy magyarok, hiszen hátrányos megkülönböztetés, atrocitás, üldöztetés volt az osztályrésze azoknak, akik a történelmi Erdély vagy a Délvidék területén kisebbségi létben próbálták õrizni identitásukat, hagyományaikat.
Számukra – és számunkra is! - az elmúlt 91 évben Deák Ferenc sorai nyújtottak reményt:
„Amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és kedvezõ szerencse ismét visszahozhatják. De mirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”
Nos, a magyarlakta területek kétharmadát erõ és hatalom vette el tõlünk. A nagyhatalmi önkény fosztott meg milliókat magyar állampolgárságuktól. Nagyszüleink, dédszüleink generációja élte meg nemzettragédiaként a trianoni országdarabolást – új határon innen és túl.
De nagyszüleink, dédszüleink generációja nem adta fel. A kisebbségi létbe taszítottak – vállalva megannyi szenvedést – õrizték magyarságukat, megtanították magyarul fiaikat, unokáikat.
És bíztak, mindig bíztak a Deák által megjövendölt idõben és kedvezõ szerencsében.
Amely most jött el. Most, hogy a magyar országgyûlésnek volt bátorsága kimondani: aki magyarként élt eddig, lehessen hivatalosan is magyar: magyar állampolgár. És az adatok azt mutatják, ebben az évben körülbelül 200 ezer ember dönt így, él ezzel a lehetõséggel.
Jó volt bízni Deák Ferenc bölcsességében, megérte kivárni az idõt.

Kedves Honfitársaim!

„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon, és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.
Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetõségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz, vagy a rikkantó, tavaszi erdõbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél elõtt.”
Márai Sándor soraihoz talán nem is kell magyarázat. Az utakat, az ide vezetõ utak értelmét itt a célnál megértettük.
Isten óvja Önöket új hazájukban!

(További képek a galériában)