Az 1956-os forradalom 55. és a Magyar Köztársaság kikiáltásának 22. évfordulója alkalmából szervezett városi ünnepség a Nagykanizsai Fúvószenekar ünnepi térzenéjével kezdõdött vasárnap reggel a Deák téren.

Az ünnepélyes zászlófelvonáson a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Huszárjai és a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága vitézei, valamint a barantások mûködtek közre.
Ezt követõen az ünneplõ polgárok az ’56-os Emlékkertbe vonultak, ahol az önkormányzat, a politikai pártok és civil szervezetek képviselõi koszorút helyeztek el az 1956-os hõsök emlékmûvénél, amelyet a forradalom és szabadságharc 50. évfordulója tiszteletére Taubert László szobrászmûvész alkotott.
 

 Az ünnepség részeként a nagykanizsai áldozatokra emlékezve virágokat helyeztek el annál a kopjafánál, amelyet 1989. október 23-ára, a forradalom elsõ szabad ünneplésére állítottak. A koszorúzási ünnepség Orbán Nándor, a kanizsai nemzetõrség egykori parancsnoka emléktáblájánál tett tiszteletadással fejezõdött be. A Medgyaszay Házban, az ünnepi emlékmûsor helyszínén Cseresnyés Péter polgármester mondott emlékbeszédet. A délelõtti program a Battyhyány Lajos Gimnázium tanulóinak fiatalos lendülettel elõadott mûsorával zárult, melyet Jászai Mari (1850-1926), a magyar színjátszás kiemelkedõ egyéniségének gondolatai kereteztek. „A hazaszeretet egy nemzetben az, mi a testben az egészség. Attól naggyá nõ, anélkül elsorvad.”  
Az elõadás rendezõje, Németh Ferenc tanár egy fiatalos, lendületes mûsort állított össze kollégáival, elsõsorban a kanizsai áldozatokra, azokra a diákhõsökre gondolva, akik védtelenül áldozatokká váltak az októberi forradalomban. Természetesen elhangzott a három halálos áldozat neve is. Az ’56-os események hadtörténeti részére koncentráltak, a szovjet csapatmozgásokra, a túlerõ nagyságára. A gimnázium diákszínjátszóitól elhangzottak líraian emelkedett Nagy Gáspár versrészletek, és egy akkori 16 éves kanizsai középiskolás diáklány verseivel tették élõbbé a mûsort, melyben az intézmény Loud and Black rockzenekara is közremûködött.

Cseresnyés Péter polgármester így kezdte emlékbeszédét:
„Ne féljünk élõnek tekinteni a múltat. Ami romlandó belõle, lemállik úgyis róla. Ami pedig örök, annak nincs kora és nincs halála. Aki erõs, azt a múlt tovább izmosítja, és a jövõbe átemeli. A gyenge akaratú tobzódik a jelenben, a múltat elkótyavetyéli, a jövõt kifosztja”.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Jókai Anna gondolata letisztult, kristálytiszta üzenet. És egyben figyelmeztetés, hogy ne féljünk élõnek tekinteni 1956-ot, az akkori szabadságharcosok szellemét. Hiszen az a néhány nap alapozta meg, készítette elõ a magyar rendszerváltozást, az a néhány büszke nap a magyar történelmi örökség kitörölhetetlen része.
Ezért 1956 õszének eseményei igazodási pontot jelentenek – 2011-ben is.
Tisztelt Emlékezõk!
Az Egyesült Államokban gyakran tartanak, különösen az év végéhez közeledve, különféle szavazásokat. Megválasztják például a szakmák legjobbjait, az év legfontosabb eseményeit, véleményt mondanak a kiemelkedõ teljesítményekrõl. Ezen szavazások közül az egyik legrégebbi és talán a legrangosabb a Time magaziné, amelyik minden évben megválasztja az év emberét.
Nos, 1956-ban az év embere a magyar szabadságharcos volt.
Az a szabadságharcos, aki – mint azt az újságok a tengerentúlon megírták – lényegesen kevesebbet keresett, mint a Nyugaton élõ, szintén szabadságszeretõ, ám demokráciában élõ kortársai.
Szakadt volt a kabátja, lyukas a cipõje. És sokkal többet veszíthetett bárkinél. Elveszthette egzisztenciáját, családját, sõt, az életét.
A magyar szabadságharcos azonban mindent egy lapra tett fel, és követte a szíve parancsát. Ezzel pedig világtörténelmet írt: halálos sebet ejtett a szovjet rendszeren, amely ezt soha többé nem tudta kiheverni.
A magyar szabadságharcosra illenek Appolinaire sorai:
„Van olyan ember, mint a domb
Magasra tör a többiek közt
És már a messze jövõt látja
Még tisztábban, mint a jelent
Sõt élesebben, mint a múltat.”
A magyar szabadságharcos, az Év embere, tudta, hogy helyesen cselekszik.
Félresöpörte a megfontolást, az esélylatolgatást, legyõzte a félelmet. Nem törõdött mással, csak a szabadsággal, és egyik pillanatról a másikra kezébe vette a sorsát.
És kézbe vette a fegyverét is. Igazának tudatában harcolt, halált megvetõ bátorsággal.
A magyar szabadságharcos olyan volt abban a helyzetben, mint a domb. Messzebbre láttatott, mint a többiek. Mert megmutatta a kelet-európai rendszerek hamisságát, amelyek diktatúrák voltak valójában, és egyben emberek, sõt, nemzetek börtönei.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956-ban egy nemzet felemelte a fejét. Ki akart törni ebbõl a szellemi és fizikai lágerbõl.
Igaz, egészen más körülmények között és egészen más célokért, de nekünk is fel kell emelni a fejünket.
Ötvenöt év múltán harcot kell indítanunk a reménytelenség, az apátia, a felejtés és a beletörõdés ellen. Nekünk is a saját kezünkbe kell venni a sorsunkat.
Az '56-osok bátorságával kell sokadszor, újra új országot építenünk.
Olyat, amelyre évtizedek múltán mi is büszkén tekinthetünk, akárcsak a még köztünk élõ '56-osok az általuk álmodott, szabad és független Magyarországra.
Kedves Emlékezõk!
Mi magyarok sokszor kesergünk, felrójuk magunknak, hogy széthúzó nemzet vagyunk. Nos, üssük fel bátran a történelemkönyveket. Üssük fel 1956-nál! Üssük fel, és értsük meg, tanuljunk belõle!
Okuljunk abból, hogy amikor például az Írószövetség egy gyûjtõládát helyezett ki az utcára, nem kellettek lakatok, pántok, és nem kellettek biztonsági õrök sem. A pénzt nem lopták el, sõt, rövid idõ alatt megtelt a láda bankókkal és érmékkel. Mert akkor nem az egyén érdeke, hanem a közösség, a nemzet felemelkedése tartotta össze az embereket. Most is szükség lenne a közös érdek és felelõsség tudatosulására.
Mert akkor és ott a magyar szabadságharcosok elindultak egymás felé, egymásra találtak. Nem lettek azonosak a politikai nézeteik, nem lett azonos a vagyoni helyzetük vagy a világról való gondolataik. De együtt érezték meg a szabadság élményét, és ez örökre összekötötte õket.
Zárjuk jó mélyen a szívünkbe, hogy 1956-ban egy közös hitbe, a szabadság eszményébe vetett bizalom állította egymás mellé az embereket.
Az igazságra figyeltek és a szabadságra, amelyet ott és akkor nem nyerhettek el – de egy életre legyõzték a kommunizmus zsarnokságát.
Ez az igazság, az '56-osok igazsága erõsebbnek bizonyult a társadalom többségében a fegyverek erejénél.
„ A hazafiság szelleme, valamint az egyének gondolati és lelkiismereti szabadság utáni vágya, a saját élet alakításához való jog olyan erõk, amelyek belülrõl rágják, és végül letörik a szolgaság bilincsét.”
Ezt John Foster Dulles amerikai külügyminiszter mondta Dallasban 1956. október 27-én. És igaza lett. A magyar szabadságharcost, az Év emberét igazolta a történelem!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emlékezzünk az 1956. október 23-i tüntetés egyik jelszavára: „Aki magyar, velünk tart!”
Emlékezzünk, és használjuk bátran ma is, hiszen, ahogyan Jókai Anna is megfogalmazta: nem kell félnünk élõnek tekinteni a múltat.
Különösen most, amikor újra összefogásra, közös akaratra van szükség. Ma ugyan nem a kommunizmus kíméletlen zsarnoksága az ellenfél, hanem az egész világot sújtó válság, amely béklyóként húz vissza erõs és gyenge nemzeteket egyaránt, de hinnünk kell abban, hogy van kiút, létezik magyar út, amelyre csak összefogva, az összegfogásban megerõsödve léphetünk.
Nekünk ez a történelmi felelõsségünk, ez a küldetésünk, és ez a feladatunk.
Mert, tisztelt hölgyeim és uraim, 1956 és a magyar forradalom végül mégis gyõzött. Gyõzött, hiszen belõle fakadt a rendszerváltozás óhajtása. Gyõzött, hiszen ma kevés olyan ember van, aki ne tekintené örökségének szabadságharcunkat. Gyõzött, hiszen követeléseinek döntõ része mára valóra vált. És gyõzött, hiszen most ünnepeljük hõseit, szívünkben hordozzuk eszményeit, és mert velünk él – erõt ad és példát mutat.
Hitet, hogy mi is gyõzhetünk a ma kihívásai felett!
Az ünnepi rendezvény fáklyás emlékezõ sétával ért véget az esti órákban.

(További képek a galériában)