A Hegyvidéki Trianon Társaság vendégei voltak Budapesten, 2011. november 11-én Rózsás János író, volt Gulag-rab, Rajnai Miklós, Bánffy Miklós-díjas bölcsész és Varga István közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank Felügyelõ Bizottságának tagja.

Nagykanizsa a Trianon után

Nagykanizsa múltjának felidézésével szeretném bevezetni azt a tragikus változást, ami városunkat azáltal érte, hogy a sok szempontból központi fekvésû városból a Trianoni Békeszerzõdés által meghúzott határvonallal szinte jelentõségét vesztett határváros lett.

Néhai Dr. Sabján Gyula városunk köztiszteletben álló polgármestere az 1920-as évek elején így jellemezte Nagykanizsát:
„Aki elmerül városunk múltjának tanulmányozásában, igazat ad nekem, amikor azt mondom, hogy Nagykanizsa kicsiben maga a magyar történelem. Amikor Magyarország történelmi szerepet töltött be az évszázadok folyamán, Kelet és Nyugat ütközõpontján, ugyanakkor Kanizsa vára is országok kapuja volt. Magyarország vérzett a mûvelt nyugati országokért, a kereszténységért és a kultúráért, Nagykanizsa is vérzett Magyarország legféltettebb részeiért, valamint a nálunk szerencsésebb Ausztriáért. Az idegen hatalmak akkor jöttek hazánk segítségére, ha a maguk érdekei forogtak veszedelemben, máskor a sorsára hagyták. Nagykanizsát is akkor erõdítette, segítette, védte az országló hatalom, ha eleste vagy vesztesége az országra nézve jelentett végveszélyt. Magyarország azonban minden balsorsa, magára hagyatottsága ellenére igyekezett felzárkózni a boldogabb országok mögé,- a kor követelményeinek megfelelõen, - mind iparban, kereskedelemben és mezõgazdasági termelésben, mind pedig kultúrában, és erre törekedett Nagykanizsa városának polgársága is, tanúságot téve akarat- és életerejérõl. Az ország trianoni megcsonkítása majdnem halálos csapást mért nemzetünkre. És Nagykanizsa, a délnyugati országrész hajdan virágzó kereskedelmi, ipari központja ugyancsak osztozott az ország kálváriájában a gazdasági vonzásterületének jelentõs elvesztésével. Mindenek ellenére, Nagykanizsa a világháborús és a trianoni megrázkódtatást követõen haladéktalanul minden erejét latba vetette, hogy elveszített nagysága romjain újra felépüljön, vonzó és virágzó gazdasági központtá váljon, az új és nem könnyû életlehetõségek között.”

Nagykanizsa fontos közlekedési csomópont, hat irányból befutó országutak találkozási, illetve kiindulási pontja volt a Kárpát-medence délnyugati részében. Földrajzi helyzeténél, kedvezõ adottságainál fogva már a középkorban kialakult a kereskedõváros jellege, és jelentõs kereskedelmet bonyolított le a szélrózsa minden irányába.
A korábbi évszázadokban még nem annyira a kisipari termelésére alapult a város fejlõdése, habár kiváló mesteremberek munkái, mint munkaeszközök és fogyasztási cikkek igen kelendõek voltak távolabbi vidékeken is. Jelentõsebben inkább az agrártermékek forgalma, különösen a szarvasmarhával való kereskedelem lendült fel, fõként Olaszország irányába. A gabona és borszállítmányok jobbára Ausztria felé hagyták el a városunkat. Jelentõs volt a gyapjú, nyersbõr, de a méz kivitele is, így komoly vonzerõt gyakorolva, a helybeliek közé szerb és görög kereskedõk is letelepedtek a városban, bekapcsolódva a gazdasági életbe.
Az elmúlt évszázadok során mind élénkebb terményexport révén a kereskedõk megismerkedtek távolabbi piacokkal is, Ausztria és Olaszország mellett Svájc, Németország, sõt Franciaország nyugati tájaira is eljutottak felvevõ piacaink terményei, fõként a gabonaexport volt jelentõs, de a szarvasmarha mellett a ló és sertés is keresett volt a nyugati országokban. A terménybeszállítók részérõl ide összpontosuló értékesítés következtében jelentõs befogadóképességû központi raktárházak létesültek. A nagykereskedõk természetesen importáruk behozatalára is berendezkedtek, hiszen a környéken nagy kereslet volt a gyarmatárukra, fûszerekre, külföldi iparcikkekre.
A XIX. században kiépült vasútvonalak találkozási pontjaként még nagyobb jelentõségre tett szert, melyet a tehetséges vállalkozó szellemû, kereskedõ és kézmûiparos polgárai jó érzékkel ki is használtak. A vasútvonalak megnyitása, mint egy lüktetõ erõ, megsokszorozta az addig is élénk kereskedelmi életet, miközben az élelmes, vállalkozó szellemû polgárok mindent a saját erejükbõl és szorgalmukból építettek, fejlesztettek ki. A vasútvonalak kiépítése következtében Nagykanizsa ezen a téren is központi helyet foglalt el Délnyugat-Magyarországon, mint vasúti csomópont. Az évenként megtartott tizenkét országos vásár is nagyban fellendítette, öregbítette Nagykanizsának, mint kereskedõvárosnak a hírét. Mind e közben a város és a környék lakossága is komoly fogyasztói réteget képviselt a fellendülõ életszínvonallal.
A nagyobb ütemû fejlõdés a kapitalista termelési rendszer kialakulása során elõször a XIX. század utolsó harmadában bontakozott ki, és csakhamar a dunántúli városok között elsõbbséget vívott ki magának élénk forgalma, kereskedõinek rátermettsége révén. Városunk történelmében nem találkozunk sehol sem kormánytámogatással, vagy külsõ segítséggel. Minden haladást csakis óriási küzdelmek árán, a város kereskedõinek, iparosainak szorgalmából, az ésszerû befektetésekbõl, a város vonzásterületének és egyre bõvülõ piaci lehetõségeinek a kihasználásával, valamint a közjó iránt érzékeny, saját köreikbõl kiemelkedett vezetõségének buzgalmából ért el a város. E konjunktúrát árubemutatókkal, vásárokkal próbálták tovább fokozni. A Zala Megyei Gazdasági Egyesület Nagykanizsán nagyszabású gabona- és borvásárokat rendezett 1876-1879 között, tovább növelve a forgalmat és egyben a város hírét, kereskedõinek elismertségét. Ez már modern értelemben vett árubemutató és agrárvásár volt. Több száz kilométerrõl érkeztek kereskedõk a város piacára, vásáraira, kihasználva az Osztrák-Magyar Monarchia teremtette lehetõséget, hogy a magyar külkereskedelem lényegében belkereskedelmi jelleggel, vám nélkül valósulhatott meg egyrészt az osztrák örökös tartományok felé, másrészt egészen az Adriáig.
A gyáripari létesítmények létrejöttének, alapításának az idõszaka fõként az 1890-1910-es évekre tehetõ, amikor manufakturális kisipart nagyobb üzemek követték. Nagykanizsa vállalkozói nagyipara kezdetekben természetesen a mezõgazdasági termények bázisán alakult ki mint gépgyár, mezõgazdasági gépgyár, malátagyár, serfõzde, ecetgyár, szeszipari vállalkozás, hengermalom áramfejlesztõ teleppel, téglagyárak, vasmûvek és vasöntödék. Emellett a lakosság közvetlen szükségleteinek a kielégítésére virágzott a kisipar is. A kisiparosok az érdekeik és termékeik minõségének megvédése érdekében korábban céhekbe, majd késõbb ipartestületi, szakmai keretekbe tömörültek.
Így aztán természetes az is, hogy Nagykanizsa fejlõdése, virágzása nagyban attól függött, hogy milyen volt a város polgárságának gazdasági helyzete, hogyan tudta az adottságait kihasználni. A mind élénkebb mederben fejlõdõ mezõgazdasági termény-exportból fejlõdött ki a sokféle árucikket forgalmazó kereskedelmi élet, az életre való kereskedelmi piac kialakításával.
Meg kell említeni azt, hogy Nagykanizsa felvirágzása három pilléren nyugodott: a kereskedelmi életben a zsidóság játszotta a fõszerepet, a megbízható és minõségi kisipart a keresztény mesteremberek keze munkája tette híressé, a kiskanizsai városrész pedig a kertgazdaságáról volt nevezetes. Nem csak a nagykanizsai piacot látta el friss áruval, hanem vonatozás útján eljutottak a környéken kívül egészen Sopronig, Székesfehérvárig.
A város zsidó kereskedõinek elõrelátására vall, hogy a kereskedelmi élet tartós felvirágzása érdekében felállították a kereskedelmi iskolát, és a fokozódó igényeknek megfelelõen felsõkereskedelmi iskolává fejlesztették ki. Tehát mondhatjuk, hogy a gazdasági élet mozzanatait tudományos alapon tanították, a versenyhelyzetnek megfelelõen.
Itt hozom szóba, hogy nemzeti, vallási vagy felekezeti különbözõség korábban nem játszott szerepet a város lakóinak harmonikus együttélésében, de szerintem szerte az országban sehol sem. Ez csak a kommunista ideológiával megfertõzött évtizedekben vált kiközösítõ, elõítéletekkel terhes fogalommá, a társadalmi közgondolkodást megosztani törekvõ politikai játszmák kiábrándítóan befolyásoló eszközévé.
A városközpont épületegyüttesei - minden késõbbi, jellegtelen kockaépületek beékelése ellenére - rendkívül megkapó látványt nyújtanak. Meg kell említeni, hogy a gazdag polgárság fõként a XIX. század utolsó, majd a XX. elsõ évtizedében emeltette a romantikus, eklektikus, szecessziós épületek sorát, melyek közül több a huszadik század történelmi viharaiban, éppenséggel a második világháború bombázásai során pusztult el, mint valaha volt gazdagság, a múlt jelentõs építészeti emlékei városunkban.
Ami az iskolázottságot, a mûvelõdést illeti, Nagykanizsán az iskolai oktatás is több évszázados múltra tekinthet vissza, és a múlt században méltán érdemelte ki az iskolák városa jelzõt. Azon kívül a város minden rendû és rangú polgárainak kulturális igényeit kielégítõ egyesületek, mûkedvelõ zenekarok, színtársulatok mûködtek nagy sikerrel, a pezsgõ polgári életet ezen intézményekkel is színesítve. Sajnos a trianoni békediktátum miatt határszéli sorsra, bizonyos fokú megrekedésre kárhoztatva nem sikerült egyetemi várossá fejlõdnie, ami pedig Nagykanizsának régtõl fogva dédelgetett álma volt. A sportélet is virágzásnak indult, és természetesen a labdarúgás foglalta le közöttük az elsõ helyet. De jelentõs eredmények születtek az ökölvívás, birkózás, valamint az atlétika területén is, az iskolai és felnõtt klubokban egyaránt. Az országos versenyeken is jól szerepeltek a város fiataljai.
Az 1914-ben kitört világháború és azt követõ ország feldarabolás a helybeli gyáriparra is súlyos csapást mért. A gyárvállalatok piaca a várostól délre és délnyugatra fekvõ Horvátország, Dalmácia és Balkán volt, így a trianoni békekötés után piacuk hetven százalékát elveszítették. A nagykanizsai gyáripar az elvesztett piacért új elhelyezési helyet keresett, és részben talált is, de az elvesztett területekhez képest oly kicsiny volt, hogy az üzemeket nem bírván fenntartani, kénytelenek voltak azt beszüntetni. A szörnyû trianoni békediktátum halálra ítélte legjobb gyárainkat. Megszûnt a Weisel mezõgazdasági gépgyár, a Merkur vasgyár. Leállította üzemét a Transdanubia nagy gõzmalom is. Megszûnt a Pátria pótkávégyár, a sörgyár is átmenetileg leállította mûködését.
A meglévõ gyárak is részint feldolgozásra kerülõ nyersanyag hiány, részint a magyar piac vásárló képességének lecsökkenésével csak senyvedtek, alig fejtették ki termelõ képességüknek egy harmadát. Pedig az ipari termelés mint városiasító tényezõ a legfontosabb volt a városfejlesztési tényezõk közül 1880-tól kezdve az elsõ világháború végéig.
Az elsõ világháború után Nagykanizsa kereskedelme éppen úgy, mint az ipara nagyon lehangoló képet mutatott. Mint már kifejtettem, Nagykanizsa földrajzi helyzete, a gazdasági szükségszerûség teremtette meg a lüktetõ kereskedelem körülményeit városunkban, a nemzetközi országutak és vasútvonalak csomópontjában. Egy nagy sugárral megrajzolható kör középpontjában feküdt Nagykanizsa, idehúzva a centripetális erõ energiájával a messze környéket, Somogy, Tolna és Baranya megyét, de fõleg Muraköz lakosságát adásvétel révén, be- és kiszállítás formájában.
A Trianon egy tollvonással elszakította Nagykanizsát gazdasági területeitõl, csak nagyon kicsiny felvevõ terület maradt meg, miközben a város határváros lett, vonzáskörzetének több mint háromnegyed részét elvesztette. A valamikori jólét, a hajdan viruló gazdasági élet elsorvadt. Helyi értékesítésre szûkült minden lehetõség, a világháború elõtti távolsági nagykereskedelem visszafejlõdött.
Nagykanizsa kereskedelmi élete a trianoni szétszakítottság következményeként nagyon nehezen indult fejlõdésnek. Azon kívül, hogy az ország szétszabdalásával elvágták a gyökereitõl, a felvevõ és értékesítési piacától, bekövetkezett a gazdasági világválság, ami ugyancsak bizonytalanná tett minden kereskedelmi tevékenységet. Fõleg a nemzetközi kapcsolatok kiépítése haladt elõre vontatottan. Európa tõlünk nyugatra fekvõ országai is a világháborús romokon próbálták nagy nehézségek árán talpra állítania gazdasági élet alapjait. miközben a köznép nyomorának enyhítésével viaskodtak.
Nagyon nehéz és keserves volt a talpra állás a két világháború közötti Csonka-Magyarországon. Menekültek és munkanélküliek vergõdtek a létbizonytalanságban. Az elsõ világháborús veszteségek, a proletárdiktatúra véres korszaka, Trianon békediktátuma, majd a ránk szakadt gazdasági világválság éveiben.
Így a maga tragikumában felmérhetõ, hogy Nagykanizsa számára mérhetetlenül nagy veszteséget okozott a huszadik század elejének sorozatos sorscsapása. Városunk korábban forgalmas országutak és a vasúti közlekedés fontos csomópontja volt, élénk kereskedõváros, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal, érdekeltségekkel. Egy csapásra elvesztette mind felvevõ, mint értékesítési piacainak túlnyomó hányadát. Nagykanizsa nehezen sõt, soha nem tért igazán magához abból a bénító állapotból, hogy összeköttetéseitõl megfosztott, határszélre került, egy idõre szinte eljelentéktelenedett város lett. Bár a két világháború között is jelentõs fejlõdésnek indult a nagykanizsai kereskedelem, az adott keretek és lehetõségek között, azonban már soha nem érhette el az 1918 elõtti mértéket.
Talán egy kissé az egyszerû állampolgárok szemével is meg kell világítani, hogy mit jelentett a trianoni békediktátum a természeti kincseitõl megfosztott, az addig szinte teljes munkalehetõséget nyújtó foglalkoztatási ágak elszakítása, illetve a kereskedelem és ipari tevékenység belföldi kényszerû, - szerencsére átmeneti - leépülése következtében.
Amire már magam is jól emlékszem, a múlt század harmincas éveinek elején a szegénység, - a több mint szerény életkörülmények magától értetõdõek, tûrtek és elfogadottak voltak mindenki számára. A szüleink, a környezetünkben élõ felnõttek minden munkalehetõséget vállaltak, hogy meglegyen a családnak a minden napi betevõ falatja. Az iskolában nem volt versengés, kinek milyen ruhája van. Vagy kinõtt kabátkája feszült rajta, vagy az idõsebbektõl örökölt holmi lötyögött a csontos vállainkon. A drága jó tanító néni, hogy kinek-kinek a szülei is tudjanak róla, értelmünkbe véste a mondást: „Szebb a foltos, mint a rongyos!” Azt aztán már nem mondta a tanító néni, hogy mosakodásra megfelel a mosószappan, sõt a házilag fõzött szappan is. Hiszen azt sem tudtuk, hogy a világon létezik szagos szappan is, amivel valahol a jobb módúak tisztálkodnak.
Az iskolában a tanítás reggel azzal kezdõdött, hogy az elsõ óra elején állva elmondtuk a Magyar Hiszekegy elsõ verssorát, és hittünk Magyarország feltámadásában. A tanítás végén úgy köszöntünk el a tanító nénitõl az iskola kapualjában, hogy: Szebb jövõt! Még most is a fülembe cseng, ahogy visszhangozták a falak a hangos kiáltásunkat.
Otthon és mindenütt gyakori beszédtéma volt az, hogy miként csonkították meg az országot, hiszen rokonok, ismerõsök maradtak a túloldalon. Senki nem akarta elhinni, hogy az egy végleges állapot. Mindenki remélte, hitte, hogy a döntéshozók rájönnek végzetes vétkük következményeire, és újra lesz Nagy-Magyarország! A szerbek elõl 1918-ban elmenekült apai déd- és nagyszüleimnek soha sem lett rendes bútorzata, mert arra vártak, hogy mikor költözhetnek vissza hátrahagyott otthonukba.
Mi, gyerekek persze nem fogtuk fel olyan tragikusan a szegény életkörülményeket, örültünk szerény lehetõségeinknek, nem tudtuk, hogy talán másképpen is lehetne. Az iskolai kirándulás úti céljai a város környéki erdõk, rétek voltak. Ott aztán mezítláb, fekete klott gatyában és rövid ujjas trikóban kedvünkre kiugrálhattuk magunkat, bukfenceztünk és legurultunk a partoldalon, rúgtuk a rongylabdát, és mi voltunk a világon a legboldogabb gyerekek. Így ismerkedtünk meg a természettel, az élõvilággal a város házrengetegébõl kiszabadulva. Ez volt a mi szerény turista gyalogtúránk.
Amikor a réges-régi, borongós emlékekkel teli idõkre gondolok, valahogy olyan összeegyeztethetetlen a számomra az elmúlt évtizedekben keletkezett neoliberális fogalom - a megélhetési bûnözés. Az természetesen nem csak valószínû, de biztos, hogy a múlt század elején is volt bûnözés, betörés, kasszafúrás, de az egyszerû emberek a hétköznapjaikban nem igen találkoztak vele. A közbiztonság nem volt beszédtéma, hiszen nem kellett félnie senkinek se nappal, se éjjel. Ha nem is volt valaki feltétlenül vallásos, de a lelkiismeret azért az embereknek erkölcsi tartást adott. A Tízparancsolatot nem kellett feltétlenül az állam erõszakszerveinek betartatnia, törvényekkel körülbástyázva. És nem volt szégyen a munka. A mai ember számára elképzelhetetlenül nagy volt a szegénység, minden szociális támogatás nélkül, Így a munkanélküliség végtelenül nyomasztó körülményei között az állástalan emberek, akár munkások, akár diplomások voltak, nem szégyellték megfogni a lapát nyelét, vagy tolni a talicskát, ha mód nyílt rá. Az utcaseprõi állás irigylésre méltó szerencse volt, és télen a hólapátolásra jelentkezettek sem mind jutottak munkához. A becsületesen, alkalmi munkával megkeresett pénz a napi túlélést, a holnapba vetett reménységet hozta magával.
Aztán 1936-1937 táján az egymást követõ kormányok gazdaságpolitikája nyomán, a magyar nép szívós élni akarása, a jövõbe vetett hite, lankadatlan szorgalma és verejtékes munkája következtében kezdtek hazánkban az életkörülmények javulni. Szaporodtak a munkalehetõségek, az értelmiség is talált a végzettségének megfelelõ munkát. Megindultak az építkezések, a beruházások állami és magán kezdeményezésre. A fizetõeszközünk, a Pengõ egyre értékesebb valutának számított nemzetközi szinten. Felélénkült az ipar és a kereskedelem, és valóban reményteljes jövõnek néztünk elébe. A nemzeti pártok alulról jövõ ösztönzésre szociális reformokat kezdtek sürgetni, a hûbéri társadalom maradványainak a felszámolását, a birtokviszonyok igazságos rendezését, a falusi nincstelenek földhöz juttatását.
A történelem következõ fejezetei már nem tartoznak a mai témáim közé. A második világháború és annak máig ható következményei külön elõadást igényelnek. Visszautalok elõadásom elejére, ahol Dr. Sabján Gyula néhai polgármester úr szavaid idéztem: Nagykanizsa története kicsiben Magyarország történelme. A Rákosi korszak, a bolsevista szovjet birodalom módszereinek átvételével, a magántulajdon teljes felszámolásával, az ÁVH rémuralmával Nagykanizsa polgárait is keményen sújtotta. Az 1956-os szabadságharc rövid fellángolását újabb diktatúra korszaka követte. Aztán az 1968-as új gazdasági mechanizmus tétova lépéseit az iparvállalatok szerény, majd egyre nagyobb léptékû fejlõdése követte az 1970-es években: például a Dunántúli Gépgyár, Bútorgyár, Sörgyár, Üveggyár, Tungsram Fénycsõgyár és egyéb kezdeményezések. Az úgynevezett rendszerváltozással spontán privatizált, vagy a hatalomra került kormányok által privatizált vállalatok összezsugorodtak vagy némelyeket teljesen felszámoltak, komoly munkanélküliséget okozva az utcára került munkavállalók között. Napjainkban az országunkat átfogó népgazdasági, pénzügyi és egyéb válság következményei pedig ugyancsak visszatükrözõdnek Nagykanizsa hétköznapjaiban. A trianoni békediktátum tragikus utóhatása, több mint kilencven év után, - még határozottabban behatárolja hazánk és egy úttal városunk életlehetõségeit, kitörési esélyeit. Mindenek ellenére kiolthatatlan remény éltet minden igaz magyart, hogy talpra állunk a fölénk tornyosuló veszedelem és megpróbáltatás, a pénzvilág mesterkedései ellenére, mert küzdelmes történelmi múltunk során mindig bebizonyítottuk, hogy mi életrevaló, alkotásra és megújulásra képes, tettre kész nemzet vagyunk. Hiszünk Magyarország feltámadásában!

Budapest, 2011. november 9-én.
Rózsás János