Az elsõ Igricfesztivál nyitó koncertjét Dinnyés József adta. A mintegy húszperces elõadás után a daltulajdonossal beszélgettünk.

Azért fontos ez, mert már húsz éve aktuális Nagykanizsán egy ilyen fesztivál megrendezése. Ebben a városban hamarabb volt a város önakaratából kórusfesztivál, vagy bármi más fesztivál, találkozó, mint ez a mostani. Ez is egy magánterületen, a Jazzland helyszínén került megrendezésre. Ez nem baj, sõt talán hasznos is, mert itt találkozhatnak a jazz-t, az irodalmat, a folk zenét kedvelõ emberek. Az én jelenlétem most igazából azért fontos, mert az Igricek zenekar elsõ lépéseitõl kezdve támogatom õket. Az Igricfesztiválra olyan együttesek jöttek el, amelyek maguk is szervezõi hasonló találkozóknak. Ha õk itt jól érzik magukat és visszahívják a rendezõ csapatot, akkor vélhetõen az Igricek együttes kilép abból a „nagykanizsai vagyok, én vagyok a legvilághírûbb nagykanizsai Igricek zenekar” státuszból.
– Ha már a koncerten nem sikerült elmondanod a véleményed a mai Magyarországról, akkor tedd meg most. Bár úgy tûnt, hogy a jó negyven évvel ezelõtt írt Karrier címû dalod ma is aktuális.
– Igen, ez az ország tele van karrieristákkal. Félreértés ne essék, nagyon szeretem, ha egy ember sikeres. Szeretem azt, ha elõbbre jut valaki azért, hogy másokat segítsen. Amikor azonban azt látom, valaki azért jut elõre, hogy másokat letiporjon, attól kinyílik a bicska a zsebemben. Felháborít az is, ha valaki családi, politikai kapcsolatai révén jut elõre. Ez bizony ma nagyon aktuális és ezt az emberek egyébként is érzik. A mai dalaim miatt balról, jobbról is gyanússá váltam, ezért mélyponton van a közérzetem. Az egyik dalom errõl szól, a másik a kilátástalan lakáshelyzetrõl. Ezen a téren hatalmas cinizmust tapasztaltam személyes tragédiám kapcsán is. Írtam egy dalt arról is, hogy ebben az országban egy nagyon nagy leltárt kellene készíteni. E közben megdöbbentõ, hogy azok szólnak ránk, akik megörökölték a titkosított szervezeteket és újra alkalmazzák õket. Miért higgyek azoknak, akik privatizálják, idegeneknek eladják a gyárainkat, majd azok felszámolják õket. Aztán kiderül, hogy szinte semmije sincs már az országnak. Ettõl a kiárusítástól azok is szétszélednek, akik egyébként a jóra összeesküvõk, mert nincs egy intézményrendszer, ahol érvényesíthetnék az akaratukat.
– Egyszer úgy vallottál magadról, hogy a zenészek közt költõ, a költõk közt zenész vagy. Hogy értsük ezt?
– Nagyon sok verset írok. Saját szövegû dalokat. Sok költõ barátom megkérdezte, miért nem adom ki kötetben õket. Ez nem olyan egyszerû, mert még a verseimben is ott van a dallam, a kettõ együtt él. A költõk verseiben pedig megtalálom a zenét. Olyan invenciókra hajlamos zeneszerzõ vagyok, aki a költõvel közös gondolatot keres a zenében. Ezt a kortárs-költõkkel alkalmasint meg is beszéljük.
– Az elsõ, és egyetlen daltulajdonos, hány dalt mondhat magáénak?
– Ezerötszáz-ezerhatszáz dalom lehet bejelentve a szerzõi jogvédõ hivatalhoz. Legalább ennyi van, ami nincs bejelentve. Természetesen ebben a dalkötegben vannak régi magyar énekek, feldolgozások, vannak történeti énekek is. Ezeknek a feldolgozása olyasmi, mint a régészeti munka. A szöveget még meg is találja az ember hitelesen, azonban a kották, többnyire csak kottatöredékek. Rekonstruálni kell ezeket, mert megõrzésüket, tovább adásukat kötelességemnek érzem.
Czene Csaba