Immáron harminckét éve készít Simon Péter, ortopéd cipész mester lábbeliket. Neki, és persze cipõinek köszönhetõen ügyfelei elfelejthetik a botot, a bicegést és bizonyos mértékig a fájdalmat.

Az ortopéd cipészet gyógyászati segédeszközgyártásnak minõsül, és tanúsítvány megszerzése szükséges ennek a végzéséhez, melyet ötévente meg kell újítani. Az utolsó nekifutása tavaly volt, 65 évesen. Ragaszkodik ehhez a szakmához, szereti, és sugárzik róla, elégedett jelenlegi helyzetével.
– Mióta foglalkozik ortopéd cipõk készítésével?
– Sok helyen kipróbáltam magam, míg idáig eljutottam. 1959-tõl 62-ig voltam ipari tanuló egy letenyei cipészmesternél. Közvetlen utána Zalaegerszegre mentem, onnét a bevonulást és a leszerelést követõen kerültem vissza Nagykanizsára, ahol a Szolgáltató Szövetkezet cipõszalonjában tevékenykedtem részlegvezetõként nyolc alkalmazottal. Ez akkoriban nagy dolognak számított, mivel még Zalaegerszegen sem volt cipõszalon. A mestervizsgámat 1970-ben szereztem meg Pécsett. A cipõszalon után a bútorgyárba mentem dolgozni, ahol a dupláját kerestem elõzõ fizetésemnek. A bútorgyárat nem a lényegesen több fizetésem miatt választottam, hanem azért, mert nem támogatta a szövetkezet, hogy beiratkozzam a cipõipari technikumba Pestre, mondván nekik mesterre van szükségük nem technikusra. Mikor megtudtam, nem engedélyezik nagyon mérges lettem, két éjszakát nem aludtam, és elhatároztam elmegyek a bútorgyárba betanított munkásnak. Kezdetben raktárosként dolgoztam, majd késõbb a szövetszabászaton. Ott beiratkoztam közgazdaságiba esti tagozatra, de január 1-tõl bevezették a két mûszakot, így nem tudtam tovább járni estire. Mehettem volna a szakmunkások középiskolájába, de az csak érettségit adott volna a három év után. Majd átkerültem az Egyesült Izzóba. Az egy ideális hely volt számomra. Befejezhettem a közgazdaságit, megszereztem az anyaggazdálkodói és a raktárgazdálkodói szakképesítést, elkezdtem a mérlegképes könyvelõit, a fõkönyvelõit. Azonban egy év után ráeszméltek, nem írattak velem alá szerzõdést, mely értelmében öt évig az Izzóban kellett volna maradnom. Akkor elkezdett bennem valami motoszkálni. Arra gondoltam, mi lesz a mestervizsgámmal, hiszen nekem valamikor vágyam volt, hogy kiírhassam: mester. Ha nincs ez a szerzõdés, lehet, onnan megyek nyugdíjba. Felmondtam az Izzóban ’79 novemberében, azóta vagyok fõállású kisiparos. Ezt követõen végeztem Pesten ortopédiát, mely egy évig tartott. Idõközönként fel kellett mennem tanfolyam jelleggel. Elvarázsolt. Csodálatos, hogy a beteg lábú embereken tudok segíteni.

 – A felmenõi is cipõkészítéssel foglalkoztak?
– Sajnos nem dinasztia jellegû. Hárman vagyunk testvérek anyukám egyedül nevelt bennünket. Egy éves voltam, amikor apukám meghalt. A két bátyám már valamelyest révbe ért. Az idõsebbik elment vájárnak, mert ott sok pénzt lehetett keresni. Õ már tudott fizetni a fiatalabb bátyám után, így lehetett Pesten vasesztergályos. Mikor kikerültem a nyolcadik osztályból elvittem egy rossz cipõt Letenyére egy cipészmesterhez kerékpárral, aki észrevette, hogy a lábbelit már valaki varrta, és megkérdezte: „Fiam ki bántotta ezt a cipõt?” Mondtam neki, én követtem el ezt a merényletet. Beszédbe elegyedtünk. Elmondtam neki, hogy most kerültem ki az iskolából. Erre felajánlotta, mehetek hozzá tanulónak. Mindennap kapok ebédet. A döntõ akkor ez az utolsó mondat volt. Az ortopédiát pedig azért választottam, mivel a mesterem dongalábbal született, és megtapasztaltam, milyen hátrányt jelent a beteg láb. Ezért kell a jó lábbeli. A legnagyobb elismerés emlékszem az volt, amikor Pesten végeztem az ortopédián. Hazafele menet bevittem neki egy pár cipõt, és õ be se fûzve abban kísért ki bennünket a kocsiig. Ennél nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Sajnos sok a beteg láb, még a gyerekek körében is. Ennek a lábbelinek (képünkön) az esetében például két centivel rövidebb az egyik láb, mint a másik, de a gyógycipõnek köszönhetõen nem fog bicegni. A legnagyobb lábrövidülés, mellyel találkoztam 16 centiméteres volt. A csoda abban rejlik, azért éri meg ezzel foglalkozni, mert az eredményt azonnal látom, ahogy felpróbálják a készterméket. Egyszer egy ügyfelem megfeledkezett a kampósbotjáról. Felvette itt a cipõt, elment és nem tudom hányadik üzletben valahogy beugrott neki, nálam hagyta a botját, és akkor jött vissza érte. Ami sajnálatos tény, hogy már kisgyermekkortól is elõfordulnak lábbetegségek, de zömmel az idõsebb korosztály keres fel. Most már elég sokat kell nekik is téríteni. Minden évben lenne lehetõség egy új cipõ igénylésére, de betegeknek egyre jobban a zsebükbe kell nyúlniuk, így olyan cipõt kell csinálnom, amelyek több évig kitartanak.
– Mennyi idõt vesz igénybe egy pár cipõnek az elkészítése?
– Egy pár gyógycipõ elkészítésének óriási idõigénye van, a láb betegségétõl függõen. Elsõ lépésként lerajzolom a lábat, majd készítek egy szabásmintát. Ezután kiszabom az anyagot, majd ebbõl tûzéssel elkészítem a felsõrészt, ha ez elkészült, akkor mérem fel a kaptafát. Ha ezt rosszul alakítom ki, akkor hiába állítom elõ a többi részt. A készítés, akár a szobrászat, a lábnak megfelelõen kell kialakítani a kaptafát, attól függõen, hogy mennyire bütykös, krumplis, vagy milyen mértékû a lábrövidülés. Több dimenzióban kell gondolkodni. A végterméket nem helyezhetem ki a vitrinbe, mondván ez egy szép cipõ, ebben tudni kell járni. Ez a kihívás benne. Az elkészítés 12-16 óráig tart. A méretvételtõl a cipõkiadásig mindent egyedül végzek. A lényeg az, hogy viszonylag könnyû cipõket kell gyártani.
– Milyen elismeréseket kapott eddig?
– Jártunk kiállításokra Zalaegerszegre, Lentibe és Letenyére. Rövid ideig a Kézmûvesek Ipartestületének az elnöke voltam, kiállításokat is rendeztünk. Egy alkalommal Zalaegerszegen a bíráló bizottság döntése alapján a kiállított termékeimért kézmûves oklevelet kaptam. Nagyon boldog voltam. Az évek folyamán jutalmaztak az ipar kiváló mestere kitüntetõ oklevéllel. A legutolsó elismerést múlt évben kaptam, amikor a Magyar Kézmûvességért Díj arany fokozatával tûntettek ki. Ezek az erkölcsi elismerések sok mindenért kárpótolnak.
– A fiatalok mennyire nyitottak ezen szakma felé?
– Amikor én végeztem Pesten, akkor érettségi és mestervizsga szükségeltetett ahhoz, hogy jelentkezhessek az ortopédiai képzésre. Most egyik sem kell. Egy ideig vizsgáztattam Keszthelyen ipari tanulókat, de abbahagytam, mert a következõ évben, az elõzõ évfolyamból szinte senkit nem találtam. Nem maradnak meg a fiatalok ebben a szakmában. A mestervizsga-bizottság elnöki teendõihez is van megbízólevelem, de nincs kit vizsgáztatni. Emiatt nagyon szomorú vagyok.
– Mennyiben térnek el a gyógycipõk az átlagos hétköznapi cipõktõl?
– Sokan azért tartanak a gyógycipõk készíttetésétõl, mert úgy gondolják, hogy az nem divatos. Ez esetemben egyáltalán nem így van. Rendszeresen járok cipõipari kiállításokra, és a legújabb divatlapokat hozom el onnét. Ez is kihívást jelent számomra, hogy igényes cipõt kapjanak. Egy nyugdíjasnak az idõ már nem számít, és én szívesen áldozok rá bármennyi idõt, hogy divatos cipõben járhassanak. Ennyi idõ elteltével úgy érzem jó döntés volt visszatérni a mesterséghez. Így tapasztalhattam meg a legjobb érzést, beteglábú embereken segíteni. Köszönet a családomnak, mivel támogatásuk nélkül mindezt nem érhettem volna el – zárta beszélgetésünket.
V.M.