Egész Kanizsáról érkezett dalos kedvû vagy versszeretõ diák a Piarista Iskola sokadszorra megrendezett - mondhatni jól bejáratott – Karácsony elõtti versenyére. Hogy a zsûriknek nehéz dolguk akadt, annyi tehetség közt kellett sorrendet állítani – akár az õ gondjuknak is fölfogható. Ám az egyszerû halandót öröm tölthette el az ifjúságot hallgatva. Még mondja valaki: „Ezek a mai fiatalok!” Az öröm mellett reményt is meríthettünk: Van folytatás! Az év során a megannyi verseny, találkozó alkalmával megbizonyosodhattunk, városunkban mennyi remek gyerek tanul! 

A kíváncsiság viszont arra vonatkozik, vajon tanulmányaik végeztével megtalálják-e azt a közösséget, melyben szólóban vagy kórusban énekelhetnek, avagy megoszthatják irodalmi élményeiket? (Ahogy Kányádi Sándor híres mondata szól: A vers az, amit mondani kell.) Pedagógusaik eléggé meg nem hálálható tehetséggondozó munkája múltán marad-e bennük elég spiritusz tovább éltetni a lángot? Hivatkoznak-e a körülményekre, a „rohanó világra” – vagy maguk alakítják életüket? Passzív, tévé elõtt ülõ „mûélvezõk” lesznek? Vagy valódi amatõrök (a latin amator=szeretõ szóból), akik már egyszer (sokszor) megtapasztalták (például) a közös éneklés semmivel össze nem hasonlítható örömét, s nem adják alább?
P.J.