Isten mindig közel van, de távol is. Így volt ez az elsõ karácsonykor is. Közel volt azokhoz, akik befogadták, és távol azoktól, akik elutasították. Bár igaz, hogy az Isten mindig egy lépéssel megelõz minket. Ha õ egy lépéssel közelebb kerül hozzánk, a következõ lépést tõlünk várja, s csak ha megtettük, akkor jön újra egy lépéssel megint közelebb.

A karácsony egy szomorú üzenetet és egy kérdést hordoz magában. Az üzenet ez: „Tulajdonába jött az Isten, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11). A kérdés pedig ez: Mi készek vagyunk-e befogadni? Alkalmas-e a lelkünk hogy Isten küldöttének, a Megváltónak a temploma legyen?

 Megdöbbentõ, hogy az emberiség nem egyszer abban a tévhitben él, ha Istent kizárja az életébõl Isten, akkor Isten ügye kudarcot vall. De nem így van. Az üdvösség története egészen másról beszél: Isten tervét nem lehet meghiúsítani. Minden emberi dicsõség elõbb-utóbb a porba hullik, csak az Isten szeretete és dicsõsége ragyog örökké. Ezt tudták az angyalok is, és ezért tudtak a szomorú tények ellenére is dalra fakadni, s ebbe a dalba a könyörtelen emberi sorsot is belefoglalni, amit a betlehemi éjszakában így énekeltek: ”Dicsõség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” (Lk 2, 14). Ha az angyal karácsonyt Isten dicsõségének nevezi, akkor mi emberek méltán nevezhetjük az emberi szégyen ünnepének. Dicsõség a magasságban Istennek és szégyen a földön az Istent be nem fogadó embereknek.
Vajon mire gondoltak az angyalok, amikor látták Isten fiának elutasítását? – A jövõre. Látták Jézus üdvösségszerzõ halálát és feltámadását. Látták a hitvallók, szüzek és vértanuk sokaságát, amely a gyermek nyomába szegõdött. Látták az erõt, ami a betlehemi jászol szegénységébõl árad a történelemre, népekre és kultúrákra. Mert Isten szegénységébõl számunkra gazdagság, kivetettségébõl nekünk gyermekké fogadás, az elutasításból bíztató hívogatás, jászolából és keresztjébõl üdvösség származott.
Ezért Jézus a legnagyobb! Ezért nem léphet helyére senki más. Milyen fenséges erõ és titokzatos nagyság lakozhatott ebben az „emberben”, aki így rá tudta nyomni hatását a világra.
Egy ünnep annál szebb, minél alaposabban felkészülünk rá. Az elsõ karácsonyra nem készült fel igazán a világ; különben nem utasította volna el egykönnyen a hozzánk érkezett Élet urát. „Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – jegyzi meg fájdalmasan János evangélista. Mi már felkészülhetnénk, ha sokszor nem vonná el figyelmünket és erõnket az ünnepet körülvevõ talmi csillogás lótás-futás, tülekedés, bevásárlási láz.
Pedig a karácsony az élet ünnepe. Miért? – Mert maga az Élet jelent meg közöttünk: Krisztus, az Isten egyszülöttje. Benne élet volt, s ez az élet volt az emberek világossága énekli Szent János evangéliumának bevezetõjében. Amikor Assziszi Szent Ferenc megünnepelte Greccioban az elsõ betlehemes karácsonyt, hogy fizikai valóságában elevenítse fel Jézus születésének körülményeit, a legenda azt mondja, hogy bár a jászolban egy élettelen gyermek figura feküdt; ám amikor Isten szentje odalépett hozzá, hogy felemelje, úgy tûnt, mintha a gyermek életre támadt volna. Legenda? Lehet. De mégsem alaptalan ez a látomás. Mert a kisded Jézus, aki sokak szívében akkor is halott volt már, Szent Ferenc közremûködésével mégiscsak újra életre támadt a lelkekben. Bárcsak megismétlõdne napjainkban is ez a látomás, s valósággá lenne az emberek szívében az Isten iránti hála és köszönet.
Minden karácsony titok. Isten felséges titkának megjelenése köztünk. Ezért vagyunk mi keresztények is titkokat hordozó emberek. Hogy érzékszerveink ellenére hisszük Jézus jelenlétét az Oltáriszentségben, kinek beszéljünk errõl? Hogy a szenvedés közepette is bízunk a Gondviselésben, kinek magyarázzuk? Hogy Isten Fia megjelent közöttünk, kinek hirdessük? Vannak helyzetek, amikor a diszkrét hallgatás a legmarkánsabb tanúságtétel.
Ezért karácsonyra sem harsánykodással, zajjal, tülekedéssel készüljünk, hanem belsõ elcsendesedéssel. Istennel csak a csendben találkozhatunk. Gondoljunk csak Illésre. Viharban, földrengésben, tûzvészben hiába kereste az Urat. Az enyhe szellõ suttogásában talált rá.
Sokszor halljuk, hogy a karácsony a gyermekek ünnepe. Ez lehet nagyon rosszul is értelmezni: nincs helye ott a felnõtt embernek, a mindennapok férfias küzdelmeinek stb. De jól is érthetjük, s akkor rájövünk, hogy Isten nem azt kívánja, hogy gyermekké váljunk, s azt sem, hogy gyermekesen gondolkodjunk és viselkedjünk, hanem, hogy gyermeki bizalommal és reménységgel tudjuk nézni a világot.
Ne feledjük, a karácsony az Isten szeretetvallomása az ember iránt. Jézus nem a hatalom diadalkapuján érkezett hozzánk, hogy elkápráztasson és megfélemlítsen minket, hanem a jászol nyomorúságából sugározza ránk Isten szeretetét, hogy melegítsen, vonzzon és lelkesítsen minket.
Ha Isten húsvétkor kitör a történelembõl, s az örökkévalóságba hívja és emeli a világot, akkor karácsony az az ünnep, amikor az örökkévaló s vele az örökkévalóság betör az idõbe, az ember életébe. Az elsõ karácsonyt az emberi nyüzsgés szürkesége, sõt ínsége és nyomorúsága borítaná be, ha nem ragyogna át rajta Mária és József emberi, s a Szentháromság isteni szeretete és örömujjongása.
A karácsony mutatja, hogy a szeretet nagyobb minden bûnnél, hibánál, gyengeségnél, szívtelenségnél.
S ezt most már nemcsak az angyalok tudják, hanem tudjuk mi magunk is. Ezért kell, hogy a mi lelkünkbõl is feltörjön az öröm és a dicséret hangja: Dicsõség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek.
Dr. Páhy János
plébános