Németh Ferenc zenetanár egy Bach mû részletével vezette be Dezsõ Ferenc „A végtelen felé” címû kötetének bemutatóját a Halis István Városi Könyvtárban. A költõvel Kardos Ferenc, a könyvtár igazgatóhelyettese beszélgetett az emberrõl, a társról, a kapcsolatokról szóló versekrõl. A mûvek belsõ csendjét Deliné Csere Andrea és Tóthné Hegedûs Erzsébet versmondók adták át a szépszámú hallgatóságnak. Dezsõ Ferenc mûvészetét Balogh László, az OKISB elnöke méltatta. Az önkormányzat támogatásával megjelent könyv bevételét két péterfys tanuló családjának ajánlotta fel Dezsõ Ferenc.

Balogh László (képviselõ, OKISB-elnök) beszédét alább olvashatják: 
Tisztelt Feri Bátyám! Kedves Kanizsai Közönség!
Megtiszteltetés számomra, hogy köszöntõ kultúremberként üdvözölhetem Dezsõ Ferenc barátomat, atyamesteremet, a versíró embert, az irodalmár alkotót, a pedagógus- és igazgatótársat 2., „A végtelen felé” címû verseskötetének bemutatóján. S ugyanúgy örülök, ahogy õ írja versét… Teszem mindezt a Pannon Tükör kulturális folyóirat szerkesztõbizottságának társadalmi elnökeként is, aki mások helyett is gesztust gyakorolva tiszteleg a 75 éves Pro Urbe – díjas, alázatos és szerény lokálpatrióta „nem amatõr költõ”, de igazi alkotó versíró elõtt.

Dezsõ Ferenc Zalaszentivánon született, de Kanizsa is ugyanazt a zalai, pannon géniuszt jelenti. Izsák Gyula, a híres Izsák Imre csillagász édesapja volt az osztályfõnöke (a fiáról holdi kráter és kisbolygó van elnevezve). Tanítóképzõt végzett. Egyke lévén az egyedüllét késztette szemlélõdésre, befelé fordulásra, versírásra – saját bevallása szerint. A Zalai Hírlap 1958 és 1962 között jelentette meg elsõ verseit. Pedagógusi állomásai: Pölöskefõ, Galambok, Kacorlak, Kisfakos, majd Surd voltak. 1962-ben a surdi általános iskola élére nevezték ki igazgatónak. Emlékezetes 17 évet töltött itt. Közben biológia-földrajz szakos tanári oklevelet is szerzett (mint osztályfõnöke). Surdon feldolgozta a község földrajzát, az exóta kert történetét, a két világháború közötti paraszti gazdálkodás történetét. 1979-ben a nagykanizsai városi tanács mûvelõdési osztályának tanulmányi felügyelõje lett. 1984-tól 1996-ig, tehát 12 évig a méltán kiváló kanizsai Kõrösi Csoma Sándor Általános Iskolát igazgatta.
Pék Pálnak köszönhetõen, 1990-tõl kezdett újra verselni, a Kanizsai Dél-Zalai Hetilap közölte rendszeresen verseit és prózai írásait. 2000-tõl Büki Pálnéval közösen „A XX. század tanúi” címmel cikksorozatot indítottak, mely kötet formájában 2007-ben jelent meg. Több antológiában is szerepelt.
2006-ban, a kerek évfordulóra, 70 éves születésnapjára jelent meg elsõ önálló kötete, „Úton” címmel, a Zalai Írók Egyesülete kiadásában. Ez az út folytatódott tovább, s így lett a 2007-ben alakult Takács László Irodalmi Körünk elsõ elnöke. Takács László (1935-1990) a város egyik jeles költõje volt, akinek életmûve még jórészt kiadatlan, de a Pék Pál – hagyaték részeként remélhetõ, hogy ebben is lesz elõrelépés. A Takács László Irodalmi Kör alapvetõ célja az irodalmi nyilvánosság és szakmai közeg biztosítása a nagykanizsai és a város környéki, Dél-Zalában élõ vers- és prózaírók, írással a város közönsége felé fordulók számára. Dezsõ Ferenc ma ezen társaság tiszteletbeli elnöke. E feladatot szeretné úgy ellátni, hogy az alkotók és a közösség – a város – gyarapodását szolgálja. Dezsõ Ferenc immár három kötete révén is nyomott hagy, utat jár, sorsa fölfeszül a szivárványra… Köszönet az igaz szavakért, a tiszta emberi hangért, bizonyítékául annak, hogy van becsülete a szónak. A kicsit kanizsai Nagy Gáspárt idézve: „… kell valami szabadítót mondani / a kapuk alatt / mielõtt tompán becsukódnak.”
Dezsõ Ferenc élete és a versei egylényegûek: a vég nincs sehol sem, csak a végtelenben. Így kapunk tõle ajándékot most is, mert a vers örök és mindenkié – legyenek azok kiszakadt sóhajtások vagy megtalált szavak. Ebben az utazásban a család kulcsfogalom és kulcshelyzet suhancos nekibuzdulásban és a múlásban is – a fényes elénk hulló években… Lelkünk igenis így lehet szabad, ha a múlással is hálunk. Idézek a költõtõl: „minden lesz a nincsben, ha feltétlen hiszünk”. Így a télben is találunk menedéket, mert bennünk jár a múlt, a rokon, a barát… Bár fecskeröptû múltunk omló emlék, de nem ereszt el soha, mert lelkünkben minden emlék éber… „S éltem a múltban maradt lábnyom”. Ez egy tiszta ember élete versben.
Ez az alázatos tiszta szubjektív „énség” köszön nekünk most Dezsõ Ferenc 2., „A végtelen felé” címû verseskötében. Mely látszólag bizonytalan létállapotot tükröz, de a „múlt-emlék-fecske-béke-végtelenül véges” szimbólumokon keresztül biztos fogódzót ad. Azért is teheti ezt, mert feleségcentrikus ez a kötet, élete párjának, Erzsinek végtelenül sokat köszönhet. A költõi példák közül fontos számára Csóri Sándor. A versírás számára az, ha eszébe jut valami, azt azonnal le kell írnia, így nem szeret javítani. Ezért kevés kötetû költõ, ebben az évben még nem is írt új verset, mert a kötettel (tipográfiás versek) foglalkozott. Olvassa a klasszikusokat, Radnóti „Erõltetett menete” jut eszembe a „Lemondás és remény” között címû, talán legjobbnak tekinthetõ versénél. De van kortárs költõbarát is: Fa Ede, akinek csillogó tehetsége itt van közöttünk: õt üdvözli „Földút” címû versében Dezsõ Ferenc. De legfontosabb a család, mert: „Jó, hogy vagytok” – így ajánlja versüzenetét a hozzá legközelebb állóknak, az unokáknak is: Zsófinak és Daninak. Akiknek versekbe burkolózik be, akiknek a haza és a szülõföld többet jelent puszta lakóhelynél.
Jó ízlelni második kötete ciklusainak címszavait, melynek névadói a ciklusok elsõ vagy utolsó versei: Hazám, földedre menekülök, Csivitelõ élet, Isten arcát hordozom, Hullámzol az idõn át, Utolsó trombitaszó.
Dezsõ Ferenc a szívében hordja a hazát, sok versíróval együtt. Benne megszólal a béke, a jósághordó emberekkel együtt. Hadd idézzem „Maradj meg menedéknek” címû versét, amelyet Harkány László emlékére írt: „Mire elértem volna hozzád, / este lett, / s az alkonyra te húztál / ruhát. / S most minden olyan sötét / és komor, / s zajong a beléd holt / világ. / Fájdalom tetézi néma / jajunkat, / s felzengnek a bátor / trombiták. / Tested mozdulatlan némaság, / de fénybe ragyogsz a múlton át. / Hová veszett el erõd, hogy / itt hagyod gyenge önmagunk? / Lehunyt szemünkben / alázat kísér, / s emléked éltet, / hogy megmaradjál / menedéknek.”
Dezsõ Ferenc igenis költõ, s nem csak „betûzõ”, mert tudja: „a vég megnyitja útját a végtelen felé”. Aki megvédi emlékeit, s szereti házát és hazáját. Hadd ropogtassam ismét szavait: „Takaróm a múlt, / foltozott köpeny, / ráterül hazám, a végtelen.” Így jönnek haza szavai, s nem érdekli a közönséges közönség. Mert „a verstõl váljon tiszta lappá minden oldal”! S „Isten arcát hordozom” címû versét hadd olvassam fel teljes egészében: „Minden centimétert megmászni vagyok kénytelen, / de mindig visszahullok önmagamba. / Hiába keresem a kiutat belõlem, / nem tudok kiszenvedni. / Egyedül, bénán magamba roskadok. / Ember vagyok, önmagam / jövõje és gátja. / A mindenséget járom át, / a semmibe érek. / Így válok majd magammal eggyé, / az Isten arcát hordozva.” Így nincsen mindennek lassan vége, mert örökké hordom arcodat. Közben: „A múlt éled, sejlik a jövõ. De ki állít emléket a megbánásnak?” Van megoldás: „Csak ki issza e sort, az értse, s a magamba zárt emlékezet.”
Ez a kötet egy feljajdulás, egy boldog élet útján. Méltó koronája Dezsõ Ferenc példaemberi mivoltának. Köszönjük ezt az örökséget. Isten áldását kérjük további hosszú életedre. Köszönjük ezt az adventes karácsonyi ajándékot: szívtõl szívig, embertõl emberig, … Jó Isten orcáját hordozni, mert van hit, remény és szeretet. Jó érezni ezt a végtelen fényt, még a végesben is.
Legyen ez a ma este öröme. Köszöntelek, és köszönöm.