A mai litván társadalom egységesen ítéli meg a nagy Szovjetunióval szembeni nemzeti ellenállás idõszakát. Litvániában senkinek nem jut eszébe, hogy csõcseléknek nevezze azokat az embereket, akik tiltakozásukat fejezték ki a szovjet kommunista rezsimmel szemben, vagy hogy ne forradalomként, hanem polgárháborúként tekintsenek az akkori függetlenedési törekvésekre.

Darius Jonas Semaška litván nagykövet Nagykanizsai Polgári Egyesület meghívására a kommunizmus áldozatai emléknapja alkalmából látogatott városunkba. Kevesen tudják, de nagyon is közös a sorsunk Litvániával. A litván nemzet a második világháború alatt „felszabadítóként” érkezõ nagy orosz medvével szembeni ellenállás során 1940 és 1952 között 780 ezer embert veszített - nem árt tehát párhuzamot vonni a mi 1956-os forradalmunk és a litván szabadságvágy között.

– Rengeteget elvett tõlünk a szovjet totalitáriánus rezsim, nagyon sok ember életébe került, ezen kívül majd minden családban van olyan családtag, akit deportáltak – mondta lapunknak adott interjújában a rendkívül közvetlen és barátságos Darius Jonas Semaška, akinek nagyapja, Jonas Semaška a litván hadsereg tisztje volt, s 1945 tavaszán csatlakozott az ellenálláshoz. Életét áldozta a szabadságért: letartóztatták, majd 1947. január 21-én kivégezték. – A Szovjetunió olyan életet kényszerített rá az emberekre, amely mögött nyilván, ott volt a kritika, s ez a kettõs élet bizony, elég erõsen megmérgezte az emberek mindennapjait. A zsarnok arra kényszerített minket, hogy hivatalosan is köszönetet mondjunk neki azért, hogy élhetünk. Persze, az otthonainkban azért sokat gondolkoztunk errõl a helyzetrõl, s emlékszem, gyerekkoromban utáltam is ezt a szituációt. Nem beszélhettünk nyíltan bizonyos dolgokról, még az iskolában, a tanáraink elõtt sem. A visszás helyzet komolyan demoralizálta a társadalmat, ennek hatásait –úgy tûnik- még a következõ generáción is érezni fogjuk. Úgy vélem, a kommunista ideológiára épülõ totalitáriánus rezsim a nácizmussal azonos megítélés alá kellene, hogy essen. Kormányunk megpróbálja más EU-kormányok, így a magyar kormány támogatását is megszerezni ahhoz, hogy támogassák Landsbergis és Szájer József kezdeményezését, amely arra vonatkozik, hogy a sarló és kalapács a horogkereszthez hasonlóan önkényuralmi jelkép legyen. Ez azonban csak egy része a törekvéseinknek, hiszen csak a jelképekre vonatkozik, ennél sokkal fontosabb, hogy magát az eszmét ítéljék el.

– Az ellenállás társadalmi megítélése egységes?

– Kevesen tekintenek polgárháborúként erre az idõszakra, az alapértelmezés szerint orosz-ellenes harc volt, ellenállás. Nyelvünk is jól megkülönbözteti a kollaboránsokat az erdei harcosoktól, más kifejezéseket használunk az egyikre és mást a másikra: az erdei harcosokat testvéreknek, fivéreknek, zöldeknek hívtuk, utalva a lelki azonosságra. Õk teljesen pozitív megítélés alá estek és esnek napjainkban is, ellentétben azokkal, akik a nép ellenében a zsarnok mellé álltak. A kollaboránsokra nem is volt eredeti litván szó, a rájuk használt kifejezést az orosz rombolni, pusztítani szóból származtattuk. Egyébként a fivérek nem bírták volna a harcot tíz éven keresztül, ha nem kapnak oly sok támogatást a néptõl, a litván farmerektõl.

A nagykövet végül hozzátette: Litvánia népe ma is elítéli a szovjet erõpolitikát, Putyin tevékenységét, amely a zsarnokság idõszakára emlékezteti a szabadságszeretõ népet.

Horváth Attila