Csak személyes hangon szólhatok, aki soha el nem mulasztottam az újévi bécsi koncert közvetítésének megtekintését, mert nem mulasztottam el egyetlen kanizsai újévi koncerten való részvételt sem. Igaz, a bécsi koncertet már milliárdos nagyságrendûen élvezhetik, és a kanizsai mûvelõdési ház színháztermét csak félezren tölthették meg – és mindig meg is töltötték –, számomra a kanizsai koncertgála azt jelentette, hogy ezen a téren mi igenis a világ élvonalába tartozunk. Ott és akkor a Kanizsai Szimfonikusok által nemcsak felfoghattam, hanem meg is élhettem ennek a valóságnak a nagyszerûségét. Az idei, a 2012-es esztendõt beköszöntõ koncertgála pedig valószínûsítette is ezt a felfogásomat, amelyet esetleg csak lokálpatriotizmusból gondoltam így; az idei koncertgála sztárvendége ugyanis Illényi Katica személyében olyan valóságos világhíresség volt, akit sokmillióan láthattak, és valóságosan olyan világszínvonalat képviselt, amely által a legnagyobb étékek körében érezhettük magunkat.

 Illényi Katica mûvészetét nem kell minõsíteni, nem is tudnám megtenni azt. Mûvészete abban a magasfokú intelligenciában jelenik meg, amit érezni és szeretni lehet, mert az isteni természetességet sugározza. Csak ennyit szólnék róla, és ezt is csak illendõségbõl teszem. Mert ha a személyes hangot akarom megütni, akkor ezúttal a Kanizsai Szimfonikusok dicséretét zengem, akik Kökényessy Zoltán karnagy vezényletével könnyed eleganciával voltak partnerei Illényi Katicának. Zenekar és szólóhangszer, szólóhangszer és zenekar elválaszthatatlan egységben harmonizáltak egymással, és igényes zenét szólaltattak meg, hogy a zenei igényhez igazítottan szórakoztattak. Ebben kiemelem Vizeli Máté koncertmester mûvészi teljesítményét. Az idei kanizsai Újévi koncertgálát tehát korántsem csak Illényi Katica szereplése emelte az említésre méltó zenei események sorába, hanem az a Kanizsai Szimfonikus Zenekar, amelyik mellette-mögötte teljes értékû partnerként zenélt. Január 7-én este olyan koncertgála volt a Hevesi Sándor Mûvelõdési Házban, amely elhangozhatott volna a világ bármely jelentõs zenei színhelyén. Ezt büszke lokálpatriotizmussal mondom ki. Nem vágytam Bécsbe, nem gondoltam az Albert-Hallra, boldog kanizsainak éreztem magam azokban az órákban, amikor minden gond és jaj feloldódott a zenében, ahol olyan érték testesült meg, amely által hitet nyerhetünk a magunk értékteremtéséhez.
Thomas Manntól tanultam meg, hogy a meg-megismétlõdõ ünnepek, amelyek a hagyományt jelentik, valójában egyszeriek és egyediek. Így értékelhetjük ezt az újévi koncertgálát is. Beleilleszthetjük a korábbi koncertek sorába, ugyanakkor ez itt és most történt. Itt és most teremtették gondos elõkészítõk és szervezõk, mert a színház színpada a legszigorúbb törvények betartását követeli meg, ha onnan hitelesen akarunk megnyilvánulni. Kiemelem, hogy az ezévi újévi koncertet a Kanizsai Klasszikusok Kulturális Közhasznú Egyesülete szervezte. A koncert anyagi támogatói: Nagykanizsai Megyei Jogú Város Önkormányzata, Kanizsa Pékség, Nagykanizsai TISZK, Cserfa Panzió, Batthyány Lajos Gimnázium, Péterfy Általános Iskola, Kõrösi Általános Iskola, Rozgonyi Általános Iskola, Novoplast Hungária Kft., Farkas Ferenc Mûvészeti Iskola, Dr. Etler Ottó és Dolmányos József voltak. Mindannyiunk nevében köszönöm munkájukat és segítségüket. Ha pedig a hagyományt emelem ki, akkor nem hagyhatom el Hidvégi Györgyné Julika kedves egyéniségét sem, aki szövegesen teremtett teljes színpadi egységet.
Ha személyes hangot jeleztem, akkor ennek jegyében mondom el, hogy én a Kanizsai Szimfonikusokat akkor hallottam elõször, amikor õket Ivánkovics Ferenc vezényelte. Nem sorolom el a karnagyokat, de örömmel írom le, hogy Dárdai Árpád a kollégám is volt, Baráth Zoltánhoz sok-sok közös szereplés fûz, Hajdú Sándorral több mint félszázad barátságával kötõdök. Most, amikor ránéztem a zenekarra, ahogy a karnagyot várta, eszembe jutott Dr. Cigány Attila fõorvos, akit számos koncerten láttam a hegedûk körében. Ma súlyos beteg. Lassan húsz éve annak, hogy súlyos szembalesetem éppen egy vasárnapi koncert idején következett be, így Cigány fõorvos a délutáni próba és az esti elõadás közötti idõben operálta meg a szememet. De ezzel is csak arra akartam rámutatni, hogy a Kanizsai Szimfonikusok Zenekart nemcsak a zenei mesterség mûvelõi alkotják, akik a város igazgyöngye, zeneiskolájának tanárai, akik mûvészi szinten játszanak hangszereiken, és mûvészi alázattal segítik a zenekar munkáját, hanem olyan polgári foglalkozású emberek is, akik hangszertudásukkal szívesen szolgálják a közösséget. Két gimnáziumi tanár kollégámnak is gratuláltam az újévi koncert nagyszerûségéért. De nem feledkezhetünk meg azokról a diákokról sem, akik most készülnek a zenei pályára, vagy azokról a diákokról, akiket a zeneiskola tanárai emeltek a hangszertudás magas szintjére. De ne feledkezzünk meg azokról a kanizsaiakról sem, akik nem Kanizsán tanulnak, de rendre visszajárnak, és külön köszönettel tartozunk azoknak, akik más városokból jöttek hozzánk, hogy segítsék a zenekar munkáját.
Ha mindeddig személyes hangot ütöttem meg, akkor hadd fejezzem be azzal a szintén személyes élménnyel, amit Danny Kaye komikus színész nyújtott számomra, ahogy õ egyetlen estén a New York-i Szimfonikusokat vezényelte. Hogy másokat is emlékeztessek erre, Koós János is átvette ezt a játékot. Amikor a New York-i Szimfonikusok koncertje befejezõdött, Danny Kaye a közönség felé fordult, akik New York tehetõs polgárai voltak. Ez az önök zenekara, mondta a polgároknak, akik látható büszkeséggel fogadták a tényt: Ezt tudja nyújtani az õ zenekaruk. Nem tagadom, eszembe jutott Danny Kaye a koncert után, 7-én, mint ahogy sokszor eszembe jutott az évek során, hogy itt, nálunk, Magyarországon, Kanizsán is, bizony, Kanizsán is, hányszor fordulhatnánk oda ahhoz a képzeletbeli közönséghez, amelyik soha nem jött el egy ilyen hangversenyre, amelyik soha nem volt kíváncsi ilyen emberekre, akik ki másért, értük vannak, értük teszik azt, amit máshol, a világ más táján bizony nagy becsben tartanának. De sokan voltunk azok, akik büszkék voltunk arra, hogy ez a Kanizsai Szimfonikusok a mi zenekarunk. És bizonyos vagyok abban, hogy sokak nevében mondom nekik, hogy köszönjük a zenét, amit nyújtottak örömünkre. Köszönjük.