A Vasemberház Házasságkötõ termében Cseresnyés Péter polgármester elõtt tett állampolgársági esküjüket követõen hárman – Porzsolt Anna Mária, Fogas Róbert Attila és Fogarasi István – nyertek magyar állampolgárságot, egyben új hazát.

Cseresnyés Péter polgármester e szavakkal köszöntötte új állampolgárainkat:
– Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy esküjük után elõször én köszönthetem Önöket magyar állampolgárként. Három város, három életút. Három sors, amelyek itt, Nagykanizsán érnek össze a mai napon. Fogas Róbert Attila Gyergyószentmiklósról, Porzsolt Anna Mária Kézdivásárhelyrõl, Fogarasi István Dicsõszentmártonból indult, és bár más országban születtek, mégis magyarként éltek.
 

Köszönhetõen szüleiknek, nagyszüleiknek és dédszüleiknek, akik Nagy-Magyarország erõszakos és igazságtalan feldarabolása után is õrizték és megtartották magyarságukat, hagyományaikat, és talán a legfontosabbat: a nyelvüket. Hiszen nyelvében él a nemzet. És amíg használja nyelvét, biztosak lehetünk abban, hogy létezik. Engedjenek meg nekem egy rövid kitérõt, amelynek, persze, célja van. A „nyelvében él a nemzet” mondat mára szállóige lett. Talán nem is fontos, hogy kitõl származik, de mégis érdekes, hogy a legtöbben Széchenyinek, a legnagyobb magyarnak tulajdonítják ezt az igazságot. Mások Arany Jánosra, Kazinczyra, Kölcseyre, a két Kisfaludyra vagy Bessenyei Györgyre esküsznek, ha az eredeti forrást kell megjelölniük. És annyiban akár igazuk is lehet, hogy valamennyien megfogalmazták ezt a gondolatot, csak éppen más formában. Kölcsey Ferenc például ezt írta: „Nemzeti életet nyelv nélkül gondolni sem lehet”.
Az igazságot a Polgári Élet címû folyóirat tárta fel, még 2009-ben. A szerzõ a szakirodalmat idézve leszögezi: két egyetemi tanár, Faragó József jeles kolozsvári folklórkutató és Grétsy László nyelvész professzor egymástól függetlenül találta meg a szállóige eredeti alakját és a gondolat megfogalmazóját. Mindketten azt állítják, hogy az 1819-ben született Kõváry László erdélyi írótól származik a gondolat, ugyanis a „Nyelvében él a nemzet” alak nála fordul elõ elõször a Székelyhonról írt könyvében. Érdemes megismételni a legfontosabb szavakat: egy erdélyi író Székelyhonról szóló munkájában találjuk meg ezt a mára szállóigévé nemesedett mondatot. És ez nem lehet véletlen.
Kedves Anna Mária, Róbert Attila és István!
Az Önök elõdei, az erdélyi magyarok és a székelyek nagyon sokat szenvedtek magyarságukért az 1920 óta eltelt évtizedek alatt. Üldöztetés, megfélemlítés, erõszak volt azok osztályrésze, akik vállalták és õrizték nyelvüket, akik továbbadták az utánuk következõ generációknak a hitet, a magyar értékeket, az egy nemzetbe tartozás gondolatát. Õk azok, akik talán Kõváry Lászlót nem is ismerve tudták, hogy nyelvében él a nemzet. És vigyáztak is erre a kincsre, a magyar nyelvre, így ha az ember magyarok lakta erdélyi vagy bármely székelyföldi településre látogat az anyaországból, igazán otthon érezheti magát.
Az Önök példája pedig azt bizonyítja, hogy az erdélyi és székelyföldi magyarok itthon érezhetik otthon magukat. Hiszen mindhárman itt telepedtek le, itt találtak munkát, otthont, családot – hazát.
Ez a mai ceremónia hivatalos elismerése annak, amit eddig is tudtunk: Önök magyarok, a nemzet teljes jogú tagjai, és most már magyar állampolgárok is, talán valóra váltva szüleik, nagyszüleik évtizedes álmát. A sors, Önökön keresztül, visszaadta azt, amit Trianonban elvett.
A munka dandárját erdélyi és székelyföldi generációk végezték el. Mi, a magyar országgyûlés tagjai csak elismertük ezt, és végre közjogi lehetõséggé tettük, hogy a határon túl élõ nemzettársaink állampolgárok is lehessenek.
Köszönetképpen az évtizedes küzdelmekért, kitartásért, állhatatosságért.
De a küzdelem, közös küzdelmünk, sajnos nem ért véget. Még mindig van olyan ország, egy európai uniós állam(!), amely bünteti azokat, akik vállalják és megvallják magyarságukat. Akik, Önökhöz hasonlóan, magyar állampolgárok is szeretnének lenni. Az a feladatunk – közös feladatunk! –, hogy megvédjük õket. Mert hinnünk kell, hogy nemzetként erõsek vagyunk. És tudnunk kell, hogy igazunk van. A történelem és az európai jog szerint is.

Kedves Honfitársaim!
Azt kívánom Önöknek, hogy most már magyar állampolgárként legyenek hû fiai ennek az országnak, találják meg itt számításukat, de soha ne feledjék szülõföldjüket, a bölcsõt és a bástyát, amely óvta, védte és megtartotta magyarnak Önöket.