A magyar kultúrát 1989 óta ünnepeljük  január 22-én, a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnuszt. Nagykanizsán tegnap a Hevesi Sándor Mûvelõdési Központban Borban az igazság, szívünkben a vígasság címmel a Balaton Táncegyüttes adott mûsort. Az esten Cseresnyés Péter polgármester emlékeztetett a kultúra fontosságára.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ünnepelni jöttünk. Ünnepelni egyik legnagyobb kincsünket: a magyar kultúrát, amely identitást teremt, és amely hozzájárul a nemzet megmaradásához.

Január 22. nem piros betûs ünnep, legalábbis a naptárban nem. De remélem, ennek ellenére sokak lelkében mégis az. Igaz, nem túl régi ez a hagyomány, hiszen a magyar kultúrát csak 1989 óta ünnepelhetjük hivatalosan, annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint 1823-ban ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt.

Õ, akkor, befejezte nemzeti imádságunkat, a történelem azonban továbbírja. A magyar nép zivataros századai ugyanis 1823-ban nem értek véget. Azóta volt már vérzivatar, nem is egy, és újabban újra küzdenünk kell: küzdenünk kell az európai orkánban. És nemcsak a kultúránkért, hanem – mint oly’ sokszor a történelem során – függetlenségünkért, önrendelkezésünkért, szabadságunkért. Azokért az eszmékért, amelyekért az elmúlt, vérzivataros századokban nagyon sok szabadságharcos példaképünk áldozta életét.

A tét ma sem kisebb, de a harcot már nem a véráztatta csatamezõkön kell megvívnunk, hiszen az ellenfél – szándékosan nem mondok ellenséget, bár alkalomadtán talán az sem lenne túlzó -, szóval az ellenfél impozáns irodaházak ablakából tekint kelet felé, és rossz szemmel nézi, hogy egy nemzet, elismerve és tisztelve közös európai értékeinket, meg akarja õrizni saját identitását, saját hagyományait, így, természetesen, kultúráját is.

Hogy mi a bûnünk? Talán az, hogy mi nem úgy tekintünk magunkra, mint aminek egyesek látnak – vagy láttatni akarnak! - bennünket. Nem hisszük azt, hogy egy tízmilliós gyarmat vagyunk, nem hisszük, hogy csak egy tízmilliós piac vagyunk, amin keresni lehet. És ebben a hitünkben pont történelmünk, megõrzött kultúránk erõsít bennünket. És persze Himnuszunk, amely folyamatos küzdelmeinkre – többek között a közös európai értékek megõrzéséért folytatott küzdelmeinkre – emlékeztet bennünket, és persze a hitünkre is. De Himnuszunk a megmaradásunk jelképe is, hiszen amíg ezt énekeljük, és magyarul énekeljük (!), addig vagyunk. Létezünk.

Kölcsey remekmûvének megszületése elõtt a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklõ csillaga kezdetû ének, míg a református magyarságé a Tebenned bíztunk, elejétõl fogva – vagyis a 90. zsoltár - volt. És sokan, sokszor énekelték a többször is betiltott Rákóczi-nótát, amit Berlioz és Liszt is megzenésített.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
 

A Magyar Kultúra Napját határainkon túl is megünneplik. Ott, ahol az elmúlt több mint 90 évben megszenvedtek, megküzdöttek azért, hogy az egyetemes magyar kultúrát megõrizzék, megtartsák. Az õ küzdelmeik is benne vannak a Himnusz soraiban.
Így a mi felelõsségünk még nagyobb, hiszen nemcsak magunkért, hanem értük is helyt kell hogy álljunk.
Példát kell mutatnunk, nem feledve: az elmúlt évtizedekben gyakran õk mutattak nekünk példát, hogy kell megtartani a hitet, a nyelvet, a kultúrát. Ebbõl kell erõt merítenünk, ezen az úton kell járnunk, ha értékeinket meg akarjuk õrizni. Ha értékeinket meg akarjuk menteni.
Persze, vannak példaképeink, és vannak akik segítenek bennünket ebben a harcban. Végtelen névsort mondhatnék, de most csak egy embert szeretnék kiemelni. Azt a kiváló mûvészt, aki már több mint két éve nincsen közöttünk, de a szelleme, azt hiszem, sokunkat elkísér utunkon.
Azért Cseh Tamás alakját idézem fel, mert õ január 22-én, a Magyar Kultúra Napján született, azon a napon – persze, évszám szerint jóval késõbb -, amikor Kölcsey Ferenc letisztázta a Himnusz kéziratát. És azt kell mondjuk, ha hiszünk a sorsszerûségben, hogy ez nem lehet véletlen.
Õ és szerzõtársa, Bereményi Géza, igazi követei a magyar kultúrának. Annak a mélységekbõl elõtörõ, õszinte tisztaságnak, amelyhez nem kell színpadi csillogás, nincs szükség látványos show-ra. Amelyhez csak egy igaz hang és egy gitár kell.
Vagy, hogy stílszerûek legyünk táncos lábak, amelyek mozdulatokba rejtve õrzik hagyományainkat, értékeinket.
Igen!, tisztelt hölgyeim és uraim, ünnepelni jöttünk. Ünnepelni kultúránkat, kincseinket, ünnepelni magyarságunkat. De nem feledhetjük kötelességünket, hogy mindezt megvédjük, megóvjuk, hogy átadhassuk az utánunk következõ nemzedékeknek.
Ahogyan Krúdy Gyula írta: „A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza. Pedig gyönyörû tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költõk vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szõlõhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedõlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt."

Igen, erre kell vigyáznunk.

Felejtsük el kishitûségünket! Vigyázzuk, óvjuk önbecsülésünket, büszkeségünket!

Vigyázzunk nyelvünkre és kultúránkra, hitünkre és múltunkra, hiszen csak így lehet jövõnk.