A közelmúltban több veszteség ért bennünket, az egyetemet és a magyar mûvészek egymást még számon tartó közösségét. Nagyszerû kollégák, diákok hagytak itt bennünket. Nem égetõ, de nem is pillanatnyi érvényességû a megrendülés, amit érzünk. Hosszan tartó és kényszeres magától értetõdés elfogadásával bajlódunk. Szomorúan igyekszünk helyet csinálni ennek is az életünkben.

A kegyelet összetett indulat, számvetés is. Szeretett bátyja, György halála után kicsivel több, mint egy évet élt Fürtös Ilona textilmûvész kollégánk, aki 2012. január 14.-én meghalt. Lényével, emberi minõségével függ össze, hogy nem írhatunk, un. közérdeklõdésre számot tartó dolgot mondjuk szenvedéseirõl, a küzdelemrõl, amit betegségével folytatott, titkairól, vagy mûvészi örökhagyásának részletkérdéseirõl. Azon kevesek közé tartozott, akik tévedhetetlen mércével rendelkeztek a magán és közszféra határának hollétérõl. Szemérmes ember volt, félénknek is tûnhetett. Nem volt azonban zárkózott, szakmai kérdésekben gyakran és jó ütemben emelte fel a hangját. Ítélete a mûvészi és ezért erkölcsi értelemben vett jóról és vitathatóról halálosan biztos volt. Úgy láttuk, törekedett életének önmaga birtokolta belsõ terében megtartani mindazt az érzelmet és tudást, aminek mûalkotásban nem volt esélye megmutatkozni. Kárpitjainak számát és minõségét felidézve viszont bizonyossággal állíthatjuk, hogy bennük minden emberi élménye, intellektuális felismerése, hagyománytisztelete, megújításra irányuló készsége helyet kaphatott.

Nem lennénk mûvészek, ha nem a létezés elsõ és végsõ döntéseinek egyidejûségével élnénk együtt, a folyamatos határidejû elszámolás kényszerének közegében. Jeleznünk kellene, - legalább magunkban - hogy Vele is számolunk. Hogy van mondandónk arról, mit is jelentett a számunkra. Fel kellene idéznünk a Róla szóló teljes tudásunkat. Ma mindannyian másként és másként mondjuk el egymásnak, hogy ismertük. Egyenként nincs teljes bizonyosságunk. Hány tömör pillanat, vagy laza év, hány alkalmi élmény, mennyiféle konfliktus kell ahhoz, hogy kijelenthessük: ismertük? Hány munkáját vagyunk képesek felidézni? Hányszor csodálkoztunk rá, hányszor találtunk benne meglepetéseket, hányszor kellett vele végigmennünk a pokol tornácán, – ahol õ bizonyosan járt - tudtuk-e szorosan fogni a kezét olyankor, hányszor szárnyaltunk vele együtt, és el tudtuk-e képzelni, hogy ha közeledik valamiféle mellékessé válás, ha megfagy körülöttünk a levegõ, egymásból erõt nyerhetünk-e? Ha értelmét látja, kiki válaszol majd minderre.

Most, amikor személyérõl, kedves és érdeklõdõ lényérõl szólnunk kell, ismerjük fel mulasztásainkat. Soha nem tolakodott, mindig szelíden és megszûrt, válogatott szavakkal tett közléseket. Megelõlegezett bizalommal fogadott minden elképzelést, tervet, ami miatt, akik kevéssé ismerték, talán naiv, némelyek számára együgyû kollégának tûnt. Viszont mûvészéletrajzok tucatja bizonyítja ma, hogy aki a pécsi Mûvészeti Szakközépiskola textil szakán, majd az egyetemen Fürtös Ilona textilmûvész tanítványa lett, életre szóló és terhelhetõ szakmai alapokat kapott. Mindenkit megérintett Fürtös Ilona finom embersége, tanítványai iránt érzett gyengédsége, bölcs és gyakorlatias oktatási módszere és nem elhallgatható tudása, kiemelkedõ alkalmassága a szeretet gyakorlásában. Az egyetemi iskolateremtés vágyát soha fel nem adva, de a változtathatatlanba mármár beletörõdve adott szárnyakat nemzedéknyi hallgatójának. Egész alkotó életében cudar viszonyok között munkálkodva, határozott hivatalos érdeklõdést és szakmai támogatást úgyszólván soha nem tudván maga mögött hajtotta végre küldetését. Elismerést nemigen kapott, de mindezekkel a körülményekkel számot vetve, dacolt is velük. Fogcsikorgató elszántsággal, a remény bizonyossága nélkül, reménnyel telve.

Nekünk, mûvészeknek megadatott, hogy nehezen eltörölhetõ nyomokat hagyhassunk magunk után. Lehetnek felettébb talányosak, de mégis segítenek más, izgató kérdések megfejtésében. A mûvekben, ezekben a sebesen mozgó, de megállítható felvételekben idézhetjük fel Õt is, igazán. Fürtös Ilona, a Munkácsy-díjas textilmûvész mondotta egyszer: „Nem a szavak a fontosak...” Nem a szavak.

Aknai Tamás
A  PTE Mûvészeti Karának professzora