Nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a szakember a hazai fotómûvészet legnagyobb egyénisége, aki olyan, a nyolcvanas évek mindennapjait meghatározó plakátokat készített, mint a legendás tehénfejes túróreklám, meg a „Vigyázz, kész, sajt!”, vagy a férfiszíveket megdobogtató Bíró Icás CSÉB-plakát, amelyen a késõbbi metál-lady és fitness-nagyasszony testhezálló overallban és sárga munkavédelmi sisakban ecseteli a munkásoknak a biztosítás elõnyeit. No és az olyan szlogenek is Tóth József nevéhez fûzõdnek, mint az „Itt a Márka, itta már ma?”
– Abban a világban, amikor sok tekintetben nem volt választási lehetõség az emberek számára, valóban nem volt értelme a reklámnak, de mi csináltuk, mert a hazai reklámoknak hagyománya volt, s úgy gondolták odafönt –meg idelent is-, hogy ha régen volt reklám, akkor most is kell lennie. Nem volt tehát komolyabb piaci értéke a promócióknak, ám kiváló lehetõséget nyújtott az ötletelésre. Például egy hascsikarást megszüntetõ gyógyszer reklámja kapcsán nem az jutott eszembe, hogy lefényképezzek egy embert, ahogy éppen csikar a hasa, hanem valamilyen módon áttételesen azt próbáltam meg kifejezni, hogy ez a gyógyszer hatásos a hasfájás ellen. A biztosítást sem úgy reklámoztuk, hogy összetört autókat mutogattunk, hanem valami más módon vezettük rá az ügyfeleket, hogy fontos számukra ez a termék. Tehát mindig az indirekt reklám volt a kedvencem, szerettem valami kis csavart tenni a képeimbe. Nekem nem jutottak eszembe sablonok, mint például, ha van egy gumimatrac, amit reklámozni kell, akkor arra ráfektetem a nõt, és kész. És a mázlim az volt, hogy az akkoriban nálam egy kicsivel idõsebb korosztálynak, amely uralta a reklámpiacot, tetszett az, amit csinálok.
– Milyennek látja a mai reklámpiaci trendeket?
– Napjaink reklámpiacát a harminc évesek uralják. A harminc évesek a harminc évesekkel szeretnek dolgozni, amit én evidenciának tartok. Ez azért van, mert hasonlóan gondolkodnak. Ezért aztán úgy vélem, hogy a mai igényeknek megfelelõ reklámot olyanoknak kell készíteni, akik még benne vannak ebben a világban, s maguk is vásárlók. Én már nem vagyok igazán vásárló, ezért nem tudom, mit is kellene üzenni a mai vásárlóknak, hogy azt a bizonyos terméket vegyék meg, amit reklámozni akarok. A fiatalok ezt sokkal jobban tudják, ezért ma már akkor sem foglalkoznék reklámokkal, ha felkérnének rá. Az általam alkalmazott megközelítési formára már régóta nincs szükség, amire meg szükség van, azt én már nem tudom csinálni. Napjaink reklámja nagyon direkt, ugyanis az üzenetnek rendkívül pontosnak kell lennie. Ha a vásárlónak még dekódolnia is kell azt, amit lát, akkor az már rossz, hiszen értékes másodpercek vesznek el a reklámból. Bizonyára sokan emlékeznek az õszi megyei könyvhetet reklámozó plakátomra, amelyen egy fatörzsbe helyezett könyv látható. Ezen gondolkodni kellett, hogy vajon miért került a fatörzsbe a könyv, mit is akar ez az ember nekem mondani? Ma már erre nincs igény. Úgy vagyok én ezzel az egésszel, mint a színészek: ugye, Rómeót csak tizennyolc-húsz évesen lehet játszani, a magam fajta öregembernek már csak Lear király való. Hát most már én is mást játszom, visszatértem régi szerelmemhez, a tájfotózáshoz. De ettõl is ugyanolyan boldog vagyok, mint régen, amikor még reklámfotókat csináltam.
– Nagykanizsai cégeknek is készített plakátokat…
– Így van, a Kanizsa Bútorgyárnak, méghozzá a korban nagyon divatos plakátnaptárakat készítettem. Bár ennek a nevében is benne van, hogy fõ funkciója a plakát lett volna, azonban végül mégsem ez lett a legfontosabb, hanem a fotón megjelenõ, a cég elvárásának megfelelõen több-kevesebb ruhadarabot viselõ nõ, amely a plakátokon mindig ott volt. A Kanizsa Bútorgyár esetében azonban soha nem estünk át a ló túloldalára, nem lett meztelenkedés a dologból.
– Egykori MTI-fotósként hogy látja napjaink sajtófotóit? Milyen irányba tolódott el a lapok világábrázolása?
– Jellemzõ volt az elmúlt negyven évben, hogy a negatív dolgokat nem igazán szerették közölni a lapokban, még a képes riportokban sem. Napjainkban azt látom, hogy habár ma mindent megcsinálnak, mindent lefényképeznek, az igazán érdekes képek most sem kerülnek be az újságokba, miközben készítõik komoly sikereket érnek el velük különbözõ sajtófotó-kiállításokon. Nem tudom megmondani, mi az oka annak, hogy ezek a kiváló képek miért nem kerülnek be a lapokba, miközben egy kép adott esetben többet mondhat minden szónál.

Horváth Attila