Móricz István húsz évig szolgált a Gábor Áron laktanyában, végül 1982-ben a parancsnokhelyettesi posztról vonult nyugdíjba. Az idõs úr egyfajta „ombudsmanként” funkcionált az alakulatnál, számos kiskatona kereste meg kisebb-nagyobb gondjával-bajával. A bajok okozója leginkább a köznyelvben csak „szívatásként” emlegetett tevékenység volt, amit néhányan elõszeretettel mûveltek a kopaszok, az újoncok kárára. Móricz István munkája során ezeket a bizonyos „akciókat” igyekezett megelõzni, vagy ha már megtörténtek, megtorolni. Állítja, felettesei és kollégái segítségével végül ez olyannyira jól sikerült, hogy kis túlzással majdhogynem nyaralásként fogták fel a katonai szolgálatot azok a fiatalok, akiket a bevonulás után Nagykanizsára vetett a jó sorsuk.
– Mikor tisztté avattak, elhatároztam, hogy én a sorkatonák érdekében mindent megteszek, amit csak lehet – idézi fel pályája kezdetét az egykori parancsnok-helyettes. – Fõleg ezeket a kitolásokat, vagy ahogy mindenki ismeri, „szívatásokat” szerettem volna megszüntetni, hiszen fiatalabb koromban ez mindig csattant rajtam is, s nagyon csúnya dolog volt. Aztán késõbb rájöttem, hogy ez nem csak a honvédségnél fordul elõ, hanem például az egyetemeken is. Amikor 1964-ben Nagykanizsára kerültem, valóban eldöntöttem, hogy a katonák kulturális fejlõdését, emberi jogainak érvényesülését segíteni fogom. A kiskatonák sérelmére elkövetett kitolásokat kivizsgáltatom, a vétkest pedig megbünteti a parancsnoka. Meg kell mondanom, a kezdetek kezdetén sok ilyen esetet tártunk fel, de szerencsére meg tudtuk akadályozni, hogy elburjánzzon ez a nem éppen katonához méltó magatartás. Beszélgettem a tisztesekkel, s végül megértették, hogy ez az egész káros hatást gyakorol a fiatal gyerekekre, az újonc katonákra. Persze, mindig jöttek újabb újoncok és újabb tisztesek, s kezdõdött minden elölrõl, de végül sikerült lényegesen mérsékelni a durvaságokat.
Nem véletlen hát, hogy gyorsan elterjedt az országban a nagykanizsai Gábor Áron laktanya híre, mint olyan alakulaté, ahol emberségesen bánnak a sorállománnyal. Móricz István nevetve meséli, hogy a laktanyát sokan csak Domján-üdülõként hívták a parancsnokról, Domján Gyula alezredesrõl, s szívesen jöttek ide teljesíteni hazafias kötelezettségüket.
Móricz István amúgy bronz dombormûvek készítésével is foglalkozik már ifjú kora óta, s tervezi, hogy az egykori Gábor Áron laktanyában szolgáló sorkatonák és tisztek országosan is elismert munkájának emléket állít egy olyan bronz dombormûvel, amelyen az itt állomásozó fegyvernemek is megjelennek.

Horváth Attila