Takács István, Gránátalma- és Magyar Kézmûves Remek Díjas, Magyar Termék Nagydíjas kovácsmester, népi iparmûvész Hittel, szeretettel õrizni címû kiállításával mutatkozik be február 18-án csütörtökön, 18 órakor a Hevesi Sándor Általános Iskola galériájában. A tárlatot Prokné Timer Gyöngyi, a zalaegerszegi Kézmûvesek Háza szakmai vezetõje nyitja meg. A mûsorban közremûködnek: a Farkas Ferenc Zene- és Aranymetszés Mûvészeti Iskola néptáncos csoportja, valamint a Hevesi Iskola 1/B osztályának kisdiákjai. A kiállítás március 14-ig tekinthetõ meg.

A vas: a kemény, az ellenálló, a földet munkáló, az állatot elejtõ, a fát és követ is faragó, a gyilkos, a kenyeret adó. Az ókor bámulatos, mindenen felülkerekedõ, új anyaga. Birtoklása, alakításának tudása biztonságot és hatalmat jelentett. Ezért a kovács az õsi hit szerint nemcsak az anyagon uralkodott, de annak „szellemein” is. Mesterségét varázslásnak nézték. „A kovácsok és sámánok egy fészekbõl bújtak ki” — tartja az õsi közmondás. A varázslás pedig, amelyet, mint e csodálatos anyag papja a közösség érdekében végzett, tekintélyt adott neki mindenütt. Ennek révén joga volt a gyógyításhoz, a házasságok megkötéséhez vagy bontásához, de még az igazságtevéshez is.

Messze földrõl felkeresték, sokan megfordultak nála. Sok hírt hallhatott, és jó emberismeretre tehetett szert. A mesterség rendszerint apáról fiúra öröklõdött, nagy tudást halmozva fel a kovácsoknál. Így aztán a falu gyülekezõhelye lett a kovácsmûhely. Ott beszélték meg a világ folyását, cserélték ki híreiket, s néztek fel nagy tisztelettel az emberek a „vas istenére”.
Takács István nem örökölte a kovácsmesterséget. 1950-ben született Pölöskefõn (Zala megyében). Az általános iskola elvégzése után lakatosnak tanul. Ám Balatonalmádiban a gyakorlati mûhelyük kovácsmesterének, Koppa Györgynek bámulatos szakmaszeretete és tudása lenyûgözi a fiatal diákot. Attól kezdve õ is kovács akart lenni. 1968-ban visszatér Zalába, ahol a kovácsolást a neves mester dolgaira emlékezve, szinte teljesen önerõbõl igyekszik elsajátítani. S, mert a kovácsoknak ragyogó a ritmusérzéke, s õt a zene szeretete is mindig vonzotta, katonai bevonulásáig az akkori neves gelsei zenekarnál, a Lorenzónál basszusgitározik. Leszerelését követõen lakatosként, kovácsként, késõbb mûvezetõként dolgozott különbözõ munkahelyeken.
1981-ben tesz mestervizsgát. Még külföldi tanulmányutakra is elmegy, hogy az õsi mesterség minden korszakába, stílusába beleáshassa magát. Ma már saját mûhelyében dolgozik Zalaszentbalázson, ahol a maga tervezte – a népi kovácsmesterség legszebb hagyományaiban gyökerezõ – gyönyörû kapukat, kerítéseket, korlátokat, tükörkereteket, asztalos- és ácsvasalásokat, torony- és sírkereszteket, kandallótartozékokat, üstöket, kerti bútorokat, gyertyatartókat készít megrendelõinek.
Magas szakmai elismerések tulajdonosa. Két alkalommal nyerte el az Ipar Kiváló Mestere címet, két alkalommal a Kézmûves Remek Díjat, késõbb a Magyar Termék Nagydíjat, a Magyar Minõség Háza Díját, az Élõ Mûvészet Gránátalma Díjat, és kiérdemelte a Népi Iparmûvész kitüntetõ címet. Rendszeresen részt vesz nemzetközi kovácskonferenciákon, találkozókon. Elnökségi tagja a Magyarországi Kovácsmíves Céhnek és a Zala Megyei Népmûvészeti Egyesületnek.
Szemet gyönyörködtetõ kovácsoltvas tárgyaival vallja és tanítja, hogy a kovácsok lobogó tüzét hittel és szeretettel lehet csak megõrizni az utókor számára. Mûhelyében jelenleg is három tehetséges diákját próbálja bevezetni a kovácsmûvesség mélységes rejtelmeibe. Négy gyermeke közül az egyetlen fiú is tovább viszi a szép mesterséget. Õ édesapja útját követve éppen külföldön dolgozik, és fejleszti tovább tudását. Amikor hazatér, õ veszi át a zalaszentbalázsi mûhelyben a stafétabot helyett a kovácskalapácsot.