Tisztelt Gyászolók!
„Immár a nap leáldozott…” – így kezdõdik Nagy Szent Gergely himnusza, az egyházi zsolozsma, a Completórium, a piarista diákok hagyományos esti imája. A Mai nap nemcsak egyetlen nap leáldozásának, hanem egyetlenegy, senki mással össze nem téveszthetõ emberi sors – Kosztolányi szavával: „Egyedüli példány” – végének, egy senki mással nem pótolható emberi életút „leáldozásának” is a tanúi és részesei vagyunk. Ugyanakkor Harkány László a múlt hét péntekjén egyszerre két úton is elindult. Teste, az ember porhüvelye az örök nyugalom, a porrá válás útjára lépett. Lelke és szelleme számára viszont megnyílt a lehetõség: az örök világosság fényessége.

Harkány Lászlótól barátai és iskolatársai nevében búcsúzom. Az emlékek sokasága lep meg. Emlékezem a nagykanizsai piarista gimnáziumra, ahol két osztállyal járt alattam. Emlékezem arra a közös filmünkre, amelyben hitelesen és meggyõzõen vallott arról, hogy a tehetséges, tízéves, galamboki parasztfiút miként fogadta be a városi iskola, karolta föl osztályfõnöke, Grujber József tanár úr. Emlékezem arra az idõre, amikor az Erkel Ferenc Mûvelõdési Ház igazgatójaként meghívott és vendége lehettem azoknak a vetélkedõknek, mûsoroknak, szerzõi esteknek, amelyekkel alkalmat adott arra, hogy újból fölfedezzem, visszaszeressem diákkorom városát. Persze nemcsak én kaptam tõle ajándékot. A ház vendégkönyvébe Jókai Anna írta: „Köszönöm, gratulálok. Barátsággal megyek – s egykor majd jövök!” „Ha nem lennék pécsi, nagykanizsai szeretnék lenni. Olyan szép este volt”- így vallott Csorba Gyõzõ. Emlékezem azokra az évekre, amikor Harkány László a városi könyvtárt vezette. Õrzöm a fényképet, könyvemben is szerepel, amelyen az élõ magyar irodalom képviselõi, Nagy Gáspár, Szakolczay Lajos és ma színésznõ Gyõry Franciska fogja közre mosolygó, derûs alakját. Emlékezem azokra az alkalmakra, mikor iskolájába rendhagyó irodalomórákra hívott, és megtapasztaltam nemcsak taniványai tudását, hanem az ifjúság szeretetét is, amellyel diákjai körülvették. Mert Németh László-i értelemben kiváló tanár volt, aki tudta, hogy tankönyv, lecke, kötelezõ olvasmány csupán eszköz arra, hogy a tanár a pedagógia etoszát sugározza diákjai felé és kedvezõ élményt tudott hagyni az iskoláról hajdani tanítványaiban. És emlékezem baráti kézmozdulatára, szívességére, amellyel meghívott lakásába, vagy megnyitotta pihenést adó balatoni nyaralójának ajtaját…. Tanúsíthatom: közösséget szolgáló, tartalmas életet élt. Miért idézem föl ezeket a személyes emlékeket? Mert hiszem, hogy akik itt jelen vannak, és akik nevében szólok, azok hasonlóképpen õriznek egy – nem egy, hanem sok-sok – hasonló képet, emléket Harkány Lászlóról, az emberrõl, a barátról, a tanárról, a mûvelõdési ház és a könyvtár igazgatójáról. Emlékeznek arcára, szívélyességére, segítõ szeretetére, tudására, hozzáértésére, elhivatottságára. Mi teheti elviselhetõvé a veszteséget, a hiányt, a fájdalmat, a gyászt, a szomorúságot, amelyet érzünk amiatt, hogy Harkány László többé nem nyújthatja felénk a kezét, nem integethet vissza az utca túlsó oldaláról, nem lehetünk vendégei, nem nevet ránk, nem szólíthatjuk meg? A szeretet nem puszta érzés, hanem tett és cselekvés. Az emlékezés nem múltba révedés és sóhaj, hanem elhivatottság és a folytatás vállalása. Alighanem akkor lehet gyászunk és fájdalmunk hiteles, ha azt a sok-sok értéket, ajándékot, szeretetet, tudást, barátságot és kéz meleget, amelyet az életben Harkány Lászlótól kaptunk, nemcsak megõrizzük emlékezetünkben, hanem továbbadjuk másoknak, azoknak, akik ugyanúgy rászorulnak a szeretetre, a tudásra, a barátságra és a kéz melegre, miként nekünk szükségünk volt ezekre az értékekre. „Immár a nap leáldozott” – mondja az esti ének. De van vigaszunk: „ Már kél a fénynek csillaga” – mondja a hajnali himnusz. Barátai és iskolatársai nevében búcsúzom, és köszönöm Harkány Lászlónak, hogy barátai és iskolatársai lehettünk.

Tüskés Tibor, irodalomtörténész