Boldog lehet az a költõ, akinek unokája ír ajánlást a verseskötete elé. Dezsõ Ferenc is ezen költõk sorába tartozik, bár nem nagyon szokta híresztelni magáról hogy verset ír. A közelmúltban megjelent második, A végtelen felé címû kötetérõl már írtunk egy alkalommal lapunkban a bemutatót követõen. A bevezetõ sorok így szólnak az olvasóhoz és a nagyapához:

Egy pohár borral ülök a félhomályban… Persze nem azért, mert azt remélem, hogy – Márai szavaival élve – bölcs leszek, mint a bor, melyet ittam. Csupán elmerengek. Az emlékek pillanatról pillanatra buknak fel, s alá elmémben – fõként gyermekkorom képei. Eszembe jut a dalosi szõlõszüret, mely még az iskola alól is kibúvót jelentõ szõlõszedésbõl és puttonyozásból önfeledt gyermekjátékká változott; a sportcsarnokban töltött hideg téli esték, melyeket csak a gólok adta öröm melegített; a Balatonon töltött nyári szünidõ, melynek szabadságérzete a mai napig mámoros állapotban tart…s Te, nagyapám, aki mindezeknek részese voltál.
Emlékszem, lúdtalpas, törékeny lelkû gyerkõcként álltam elõtted, s szigorral neveltél. Mára egészen pontosan körvonalazódott bennem, hogy mi is történt: Te a kovács voltál és én voltam a fém. Finoman formáltál, gondosan alakítottál.
Megváltoztunk mindketten. Mondhatnánk úgy is: helyet cserélünk. Ahogy lassan felnõtté válok, Te úgy leszel újra gyermekké. Egy olyan érzékeny lelkû kölyökké, akinek a múltja jelenti az egyetlen kapaszkodót, aki nehezen találja már a helyét, s akinek a haza, a szülõföld többet jelent puszta lakóhelynél…
Remélsz és kutatsz; aggódsz, félsz és menekülsz. Elbújsz, szinte láthatatlanná válsz – a versekbe burkolózol. Azokba a versekbe, melyekbõl most meg is mutatsz nekünk majd’ százötvenet.
Bizonyára lehetne õket bírálni, megmagyarázni, átfogalmazni vagy kibontani – de mind felesleges. Egytõl egyig bennük vagy, s õk is benned. Ezért fejezem ki szerény ajánlásomat – verssel a végtelen (f)elé:
Harminchat tavaszán / hetvenkettõt vert egy szív, / s már hetvenöt éve tesz így / a maga törvénye szerint.
Mert volt, bizony százszor is, / hogy majdnem szétesett, / s tán ezerszer, hogy nem tudtad, / mire véld szédülésedet…/ De hidd, Nagyapám:
Milliárd dobbanás / milliárd gyönyört rejt, / s bár mindet meglátni kevés / megannyi idegsejt, / tudd, ha elindulsz egyszer / a végtelen felé, / mint ki már mindent megélt / mi végtelenszer esünk / harminchat részre szét.
S a „Végtelen felé” vezetõ útról, a kötet elsõ költeményeként olvassuk el most a nagyapa, Dezsõ Ferenc költõ szavait:
Csak út van, utaknak útja, / s a mélységes mély, mely magába zár. / Elfog a sivár félelem, / s visszatart a hõkölõ világ. / A semmi aggaszt, s védtelen / cipelem magamban az elmúlást. / Sorsomnak kettétört keresztjét, / és a tegnapok bûnét, mit a holnapoknak adok át, / s visz az utam a végtelen felé.
A kötet versei az emberrõl, a társról, a kapcsolatokról, a hazaszeretetrõl szólnak nem hangoskodva, kiabálva, hanem halkan. Ugyanúgy, ahogyan szerzõjük alaptermészete a halk beszéd. Dezsõ Ferenc azt vallja magáról, hogy bátortalan, ha bátor lenne, sokkal többre vihette volna, vagy még ennyire sem!
A csenddel, a beszédes csenddel folyton-folyvást találkozunk a könyv – Hazám, földedre menekülök, a Csivitelõ élet, az Isten arcát hordozom, a Hullámzol az idõn át és az Utolsó trombitaszó címû – versciklusaiban. Pilinszky János szavaival szólva a képzeletnek arra a végsõ testvéri csendjére gondolt, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani. Lapozzuk fel Dezsõ Ferenc kötetét, hiszen a verssorok olyan fogódzót jelenthetnek számunkra, mellyel eljuthatunk a saját belsõ csendünkhöz is.