Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a magyar nemzet történetének egyik meghatározó eseménye. A függetlenné válás kivívásáért folytatott küzdelmek március 15-én kezdõdtek meg. Erre a fontos dátumra, a 164. évforduló alkalmából ünnepi programokkal emlékezett városunk.

Az ünnepi program délelõtt a Deák téren vette kezdetét a Nagykanizsai Fúvószenekar térzenéjével, majd a Kanizsa Lovasklub Hagyományõrzõ Huszárjai, a Történelmi Vitézi Rend Nagykanizsai Hadnagysága és a Thúry Baranta Közösség tagjai közremûködésével felvonták a Turul madár szobra fölé a nemzetiszín zászlónkat. Az emlékezõk a 48-as gyalogezred emlékmûvénél helyezték el koszorúikat, így a politikai pártok és a civil szervezetek képviselõi.
 

A megemlékezés a koszorúzást követõen a Hevesi Sándor Mûvelõdési Központ zsúfolásig megtelt színháztermében folytatódott, ahol Cseresnyés Péter polgármester mondta el köszöntõjét, melyben párhuzamot vont egy a közelmúltban történt tragédia és az 1848-49-es események között. A felelõtlenül rakott tûz okán kigyulladt Krasznahorka vára is viharos órákat élt át, mint nemzetünk 1848-49-ben. A vár megsérült, ahogy nemzetünk is, de mégis szilárdan áll. - A történelem már megtanított bennünket arra, hogy a legnagyobb tragédiák után is talpra állt az ország, talpra állt a nemzet – mondta.
Hangsúlyozta, hogy az 1848. március 15-én elhangzott Nemzeti dalban leírtak mára sem vesztettek aktualitásukból, hiszen ma sem adhatjuk fel szabad döntési lehetõségeinket, érdekeinket és jogainkat. A történelem csatái köteleznek bennünket, hogy folytassuk a harcot – igaz más eszközökkel – hazánk érdekében, annak megerõsítéséért bátor kiállással és józan ésszel, ahogy azt 48-49 bátor hõsei is tették.
Megváltozott a magyar történelem, a 31 cikkbõl álló áprilisi törvények új közjogi helyzetet teremtettek a Habsburg Birodalomban, biztosítva a magyar országrész polgári és demokratikus fejlõdését, Magyarország parlamentáris állammá való alakulását. Ezzel befejezõdött egy korszak, akárcsak a tavaly elfogadott és idén januártól hatályos alaptörvénnyel. - Az új alaptörvény is lezárt egy korszakot. Lezárta a diktatúra évtizedeit és az átmenet húsz évét is, elismerve és hangsúlyozva a magyar múltat és a magyar értékeket, új távlatot nyitott az ország és polgárai elõtt. Mi ezt a küzdelmet már ésszel, szívvel, lélekkel és összefogással vívtuk, de figyeltünk Petõfire és kortársaira, mert meghallotta a magyar polgár a 48-as szabadságharc üzenetét. A múltból, dicsõ õseink szellemébõl kezdtük építeni a jövõt – mondta.
Hangsúlyozta, ’48 legfontosabb üzenete az, hogy a jövõnek dolgozunk. Összefogással a közös cél érdekében kell megoldani a problémáinkat településeink fejlõdõséért, nemzetünk felemelkedéséért, a jövõ nemzedékének jövõjéért.
Az emlékezést az Általános Iskola és Óvoda Nagykanizsa – Miklósfa diákjainak mûsora színesítette. A programot Farkasné Hõbe Gabriella és Tulman Géza szerkesztette és rendezte. Közremûködött a Kanizsa Táncegyüttes, a mûvészeti vezetõk Vizeliné Paksi Valéria és Vizeli Dezsõ voltak.
 

V.M.
 

Cseresnyés Péter polgármester ünnepi beszéde:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egy hétvégi képsor lebeg a szemem elõtt: lángokban áll Krasznahorka büszke vára. A tragédiát valakik, gyerekek vagy turisták idézték elõ, akik a nagy szél ellenére, felelõtlenül, tüzet raktak e történelmi mementó közelében. A vár kétszer is kigyulladt, leégett a tetõszerkezete, de ma is áll – büszkén és kérlelhetetlen szilárdsággal a hegytetõn. És õrzi az 1739-bõl származó Segítõ Mária-kegyképet.

Talán a sors akarta így, talán a Teremtõ rendelte, hogy nemzeti ünnepünk elõtt nem sokkal a magyar múlt egyik becses darabja, történelmünk évszázados jelképe viharos órákat éljen át. Akárcsak nemzetünk 1848-49-ben, ’56-ban vagy éppen ezekben a napokban.

A párhuzam kézenfekvõ. A vár mellett tehát valakik, egészen pontosan felelõtlen emberek gyújtottak tüzet, és ilyen felelõtlen vagy szándékosan kárt okozni akaró emberek – képletesen – Magyarország mellett is minduntalan tüzet raktak, raknak. Ám Magyarország – akárcsak Krasznahorka vára -, ha meg is sérül, de szilárdan állt, áll és állni fog! A történelem már megtanított bennünket arra, hogy a legnagyobb tragédiák után is talpra állt az ország, talpra állt a nemzet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1848. március 15-én elhangzott egy azóta jelképpé vált vers, a Nemzeti dal.
Szavalni nem tudok, verset elemezni nem akarok, mégis nézzük mit üzen, mit üzenhet nekünk ez a vers napjainkra. Az elsõ sorai így hangzanak:
„Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idõ, most vagy soha!
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”

1848 felszólító kérdése ma is aktuális. Sõt, egyre inkább az. Vajon lehet-e, szabad-e szemet hunynunk ma afelett, ami ellen Petõfi és hõs kortársai lázadtak.
Vajon rendben van-e, hogy modern rabok legyünk, az adósság rabjai, olyanok, akiknek mindig kívülrõl mondják meg, hogy mit tegyenek – hogy mit tehetnek?!

Vajon nem leszünk-e hûtlenek 1848-hoz, ha – mint már annyiszor a történelem során – újra rabigába hajtjuk fejünket? Azt hiszem, a válasz csak nemleges lehet. Természetesen figyelnünk kell környezetünkre, alkalmazkodni kell hozzá, de érdekeinket, szabad döntési lehetõségünket, jogunkat nem szabad feladni.

Tisztelt Emlékezõk!

Most, akárcsak 1848-ban, mindenkire szükség van. Mindenkire, akinek fontos Magyarország ügye. Mindenkire, akinek fontos a nemzet ügye. A gyávák, az ellendrukkerek most jobb, ha félreállnak. És az is, aki stallum birtokában nem mer, vagy nem akar szólni, ha Magyarországról – máshol – akarnak dönteni.

Petõfi radikalizmusával mindez így értelmezhetõ:
„Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.”

A haza ma már nem kér életáldozatot. Nem kíván vért, nem akar erõszakot. Történelmünk karddal vívott csatái azonban köteleznek bennünket, hogy, ha más eszközökkel is, de felsorakozzunk Magyarország megerõsítéséért. És közben, biztassuk magunkat, Petõfi történelmi versének 4. strófája gondolatával, amelyben a bátor küzdelemre biztat, láncaink ledobására buzdít.

Tudjuk, hogy a deáki politika, a deáki küzdelem a késõbbi kiegyezés Magyarország egyik aranykorát hozta el. Ez tanulság is egyben a mának. A szükséges kompromisszum azonban nem jelentette, és nem jelentheti ma sem nemzeti önrendelkezésünk és szabadságunk korlátlan feladását. Hisz Deák idejében, mint ma is az elme, a józan ész és a bátor kiállás a kard, amelyik védte, védi a magyar érdekeket.

A deáki politika, az akkori józan elme nem jelentette és a mostani józan ész sem jelentheti azt, hogy kizárólag külsõ diktátumok alapján, más államok érdekeinek feltétlen szolgai elfogadásával alakítsuk saját sorsunkat. Mert tudjuk a kiegyezés sikeréhez kellettek a szabadságharc bátor hõsei.

Tudjuk: meg kell egyezni. Erre tanít történelmünk. De arra is, amit Deák Ferenc, az egykori kanizsai piarista diák megfogalmazott:
"Amit erõ és hatalom elvesz, azt idõ és szerencse ismét visszahozhatja, de amirõl a nemzet, félve a szenvedésektõl, önmaga lemond, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges".

Nos, a haza bölcsére ma is hallgatnunk kell.

Akárcsak Kossuthra, aki így üzent nemzetének:
„Soha le nem mondani,
Soha el nem csüggedni,
Ha kell, mindig újra kezdeni!”

Ezt tették 48-49 bátor hõsei. Bátran kiálltak és bátran küzdöttek Magyarországért.
A bátrak tabukat döntöttek és erõt adtak azoknak, akikben a félelem erõsebb volt a bátorságnál. A forradalom és a függetlenségért folytatott harc hõsei jól tudták „AZ ÖRÖKÖS HÁTRÁLÁS LEVER MINDEN BÁTORSÁGOT A NEMZETBEN”
A bátor embert arról lehet felismerni – történelmi kortól és helyzettõl függetlenül – hogyha szükség van tettekre õ cselekszik.
Cselekszik akkor is, amikor mások intik õt.
Cselekszik, amikor tudja, nincs több vesztegetni való idõ.
A bátor cselekszik akkor is, ha tudja bírálat és értetlenség kíséri.
Cselekszik, ha tudja, a nemzet sorsa múlik rajta.
Tisztelet a bátraknak, akiket a szeretet vezetett, a haza szeretete, mert tudták, lemondásra, önfeladásra és gyûlölködésre hazát építeni nem lehet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1848. március 15-én megváltozott a magyar történelem. Az a forradalom elhozta azt az eufóriát, amelyre ennek a nemzetnek évszázadok óta szüksége volt. A tavaszi szél kisöpörte a Kárpát-medencébõl a csüggedés, a beletörõdés, a lemondás felhõjét. Egy nép felemelte a fejét. Egy nép történelmet írt. Mint 1956-ban vagy mint 1989-ben. Mindig másként, mindig más eszközökkel, de a magyarok képesek voltak világraszóló tettekre.

Mert tudták, és ebben bízhatunk ma is, idézve újra Petõfit.
„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez.”

A jelen nagy tetteihez, a munkához, amely az ország javát szolgálja, mindenkire szükség van.
Széchenyivel szólva: „Egynek minden nehéz; soknak semmi sem lehetetlen.”

Tisztelt Emlékezõk!

Anélkül, hogy aktuálpolitikai párhuzamot akarnék vonni, csak a tényt rögzítem: a 31 cikkbõl álló áprilisi törvények, amelyek jórészt a pesti forradalom 12 pontját emelték jogerõre, új közjogi helyzetet teremtettek a Habsburg Birodalomban. Biztosították a magyar országrész polgári és demokratikus fejlõdését, és a rendi államból tulajdonképpen parlamentáris állammá alakították Magyarországot.

Vagyis az április törvények 1848-ban lezártak egy korszakot. Akárcsak a tavaly elfogadott és idén januártól hatályos alaptörvény, az úgynevezett húsvéti alkotmány, amely egy toldozgatott-foltozgatott, de mégis csak diktatúrában fogant jogszabályt váltott fel.

Tehát az új alaptörvény is lezárt egy korszakot. Lezárta a diktatúra évtizedeit és az átmenet húsz évét is, elismerve és hangsúlyozva a magyar múltat és a magyar értékeket, új távlatot nyitott az ország és polgárai elõtt.

Mi ezt a küzdelmet már ésszel, szívvel, lélekkel és összefogással vívtuk, de figyeltünk Petõfire és kortársaira, mert meghallotta a magyar polgár a 48-as szabadságharc üzenetét. A múltból, dicsõ õseink szellemébõl kezdtük építeni a jövõt.

Nem a dicsõség miatt, de bízva Petõfi jövendölésében, amely reméli, hogy unokáink majd jó emlékkel gondolnak vissza ránk.

Igen, a jövõnek dolgozunk, nem a mának - és ez ’48 legfontosabb üzenete. A jelen jobbítása, a jövendõ és a jövendõ nemzedékek érdekében. Ezt akarták 48-as elõdeink, és akarjuk mi is ezt, összefogással a közös cél érdekében, településeink fejlõdõséért, nemzetünk felemelkedéséért.

Igen, tisztelt hölgyeim és uraim, minden küzdelmet a jövõ, gyermekeink és unokáink jövõje miatt kell vállalnunk. Pont úgy, ahogyan 1848-49 áldott emlékû hõsei tették.

Mi ma nem léphetünk más nemzetek által megjárt utakra. Nekünk magyar útra van szükségünk, amely ugyan nincs kikövezve, de a jövõbe visz. Saját gondjainkat magunknak kell megoldani és a megoldást összefogással, közös akarattal kell megvalósítanunk. Hangsúlyozom: összefogással, ami, persze, nem zárja ki a vitát. De a vitának a jobbításról kell szólnia, s ha valaki nem ért egyet egy a többség által támogatott szándékkal, nem játszhatja el a Pál utcai fiúkból Gerébet. Mert ha így tesznek sokan, úgy járunk, mint a szabadságharc után nemzetünk. El kell szenvedni a büntetést.

Az akkori büntetéseket már, sajnos, ismerjük. De azzal népünket nem tudták megtörni. Sem 1849 után, sem a trianoni gyalázatot követõen, sem az 1949 vagy 1956 utáni sötét években.

Ferenc Jóskának is be kellett látnia – persze ehhez kellett Deák Ferenc is -, hogy a magyarok nélkül, a magyarok ellenében nem uralkodhat. Hogy mi nem engedünk a ’48-ból, tehát nem lehet bennünket önfeladásra bírni. Mert ezt az országot mi magunk, mi magyarok tudjuk a legjobban irányítani, formálni, hiszen van hozzá tehetségünk, erõnk, szorgalmunk és hitünk.
Ehhez a feladathoz adjon kitartást Petõfi többször idézett versének utolsó sora:
Éljen a haza!